Oscar Wilde egyetlen regénye a máig nagy sikerrel játszott társalgási vígjátékok mellett az író legkedveltebb és leghíresebb munkája, amelyet a némafilmkorszaktól 2009-ig számos alkalommal vittek vászonra (és van már egy 2014-es sorozatepizód is). Dorian Gray a populáris kultúra világszerte ismert figurájává vált, és már az a veszély fenyegette, hogy elszakad irodalmi gyökereitől. Amikor Nicholas Frankel 2011-ben közreadta a regény eredeti változatát, azzal mintegy a Dorian Gray meleg kultuszkönyvként esedékes irodalmi visszatérését készítette elő. Ezt véletlenül sem szenzációhajhászásként kell értelmezni: a Belknap (aka Harvard University Press) annotációkkal és filológiai igényű ismertetőkkel ellátott kötete – ha nincs a 79 (!) színes illusztráció – kritikai kiadásnak is elmenne.
Mit jelent ez esetben a cenzúrázatlan verzió? Wilde 1890-ben adta át a kéziratot egy amerikai-angol folyóiratnak, amelynek szerkesztősége nemcsak a szöveg értékét és várható sikerét ismerte fel, hanem a veszélyeit is. A viktoriánus korban újra támadóállásba lendülő puritanizmus kíméletlenül ostorozta a bűnt, szigorúan megkövetelte az erényt, de még inkább a képmutatást. A szodómia természetesen förtelmes eltévelyedésnek számított, de amíg nem volt nyíltszíni botrány, simán szemet hunytak az elit (a magániskoláktól Oxbridge-en és a katonaságon át a tágabb királyi családig) széltében-hosszában közismert gyakorlata felett. Oscar Wilde hírhedt és végzetes kimenetelű perében sokkal nagyobb szerepet játszott a hübrisz, mint a homoszexualitás: a szó szoros értelmében magának kereste a bajt. (Frankel a kötet előszavában részletes leírást ad az események menetéről.) Tehát a folyóirat aggódó kiadója Wilde megkérdezése nélkül több mondatot – összesen 500 szót – törölt a regényből. De ez sem volt elég a felhördülés elkerüléséhez. Maga a szerző más módszerhez folyamodott, amikor egy évvel később könyv alakban is megjelentette a Dorian Grayt: egyrészt tompította a homoerotikus utalásokat, másrészt felturbózta a sztorit új kalandokkal és izgalmakkal. Hét fejezettel bővítette az eredeti tizenhármat, és lett benne ópiumbarlang, útonállás, még több gyilkosság. Több szóvirág és több morál. A lényegen – a fausti alaptörténet modernizált variánsán – mindez nem változtatott, csak bőbeszédűbben mondta el ugyanazt.
A Dorian Gray centrumában három fiatalember, a címszereplő, egy festő, Basil Hallward és Lord Henry Wotton szerelmi háromszöge áll. A szerző közlése szerint Basil ő maga lenne; Lord Wotton olyan, amilyennek Wilde-ot a világ látja, és Dorian az, aki lenni szeretne (egy másik korban). Ez nagyon jól – és nagyon wilde-osan – hangzik, de nyilván nem igaz. A festő erőtlen mellékalak a másik kettőhöz képest; a cinikus pozőr Lord Wotton kapja meg a Wilde védjegyének számító szellemes riposztokat és paradoxonokat; Dorian romlatlan bájához, amely olyannyira lenyűgözi idősebb hódolóit, üresfejűség és felszínesség párosul. A szépfiú felfedezésének érdeme Basilé, de épp hogy elkészül a tökéletes portré, már érkezik is Lord Wotton, és leüti a festő kezéről. Mellettük Dorian három kapcsolata játszik még valamelyes szerepet: a zsarolással a hulla eltüntetésére kényszerített vegyész, Alan Campbell, aki ezt követően öngyilkos lesz, és két lány: a kizárólag színpadi alakjaiban létező Sybil és a pásztoridillt ábrázoló színes nyomatból kivágott Hetty. Mivel a főhős gyorsan és könnyedén átlép rajtuk, itt is az első, ökonomikusabb változat mutat jobb arányérzéket, nem adva több teret ezeknek a figuráknak (és rokonságuknak), mint amennyit viszonylagos súlytalanságuk érdemel.
Miközben szinte minden tekintetben jobbnak tartom a most olvasott változatot, nem látom igazolva azt az állítást, hogy az a bizonyos 500 szó sorsdöntően alakította a regény státuszát, mármint hogy velük együtt a Dorian Gray a homoszexualitás témájának első népszerű megszólaltatása lett volna, nélkülük viszont elesett az úttörőségtől. A húzások nagyobbik része eleve a heteroszexuális – házasságon kívüli és házasságtörő – kapcsolatokat, illetve az általában vett erkölcsi kérdéseket érintette. És egy közösen bérelt algíri házra utaló félmondat vagy a románc szó elhangzásának hiányában sem lehetett kétségük az olvasóknak – a korabeli kritikák fényében nem is volt –, hogy a három férfi között nem konvencionális barátság, hanem érzelmi (szerelmi) és erotikus viszony van. De talán csak azt kell elfogadnunk, hogy meleg érzékenységgel közelítve nagyobb jelentőséget kaphatnak egyes mondatok.
Manapság nincs nagy keletje a túlfinomult esztétizmusnak, és a Dorian Gray arcképének lényegre törőbb, kompaktabb eredetije Dunajcsik Mátyás pontos, átélt fordításában jobban eltalálja a kortárs olvasó szája ízét. Ettől még nem kell szemétre vetni a hosszabb változatot Kosztolányi gyönyörű mondataival, jöhetnek majd olyan idők, amelyekhez újra az fog klappolni. A címben mindenképpen szerencsés volt az „arckép” helyett a „képmást” választani; érthetetlen, honnan jött annak idején ez a lapszus, hiszen Kosztolányi maga is „egész alakos képmásról” ír már az első oldalon. A Shakespeare-idézetek Nádasdy Adám újabb fordításából valók, de jó lett volna a Gautier-verset is szerepeltetni magyarul, legalább lábjegyzetben, Ferencz Győzőtől. A kötet szép kiállítású, szecessziós ornamentikájú borítóval, fejezetdísszel, betűtípussal; Nicholas Frankel bevezető tanulmánya mellett alapos ismertetőt kapott a jelen szövegkiadás is. Az olvasmányélmény egy régi, kedves zenénk jól eltalált remixéhez fogható.
Fordította: Dunajcsik Mátyás. 2014, Helikon, 320 oldal, 2990 Ft
