Ismét hiánypótló számmal jelentkezik a történelmi folyóirat: már csak szezonális okokból is kulcsfontosságú a jelenkori iszlamista irányzatok historikus, vallási gyökereinek, fogalmi hátterének feltárása – akár egymással is polemizáló írásokban. S a dzsihád időben és vallásjogi iskolák szerint is változó koncepciójának tisztázása személyes érintettségünk miatt is izgalmas: az oszmánok agresszív terjeszkedési stratégiáját – ahogy az Fodor Pál remek, a szent háború tanáról szóló tanulmányában olvasható – az is magyarázza, hogy más iszlám államoknál erősebben hajlottak a dzsihádnak az alapkötelezettségek közé sorolására. Bár való igaz, létezik az úgynevezett nagy dzsihád, melyet a muszlim hívő saját rossz hajlamai ellen folytat, de a történelem során az iszlám hívők a karddal folytatott kis dzsihádot is szem előtt tartották. Mindez nem magyarázza korunk iszlamista, dzsihadista (ezek értelmezésében kiváló segítség Dévényi Kinga fogalommagyarázata) militánsainak vak dühét: ahogy azt Rostoványi Zsolt dolgozatából megtudjuk, ez a modernizációra, globalizációra és a helyi szekuláris rendszerek kudarcára adott sajátos válasz, mely legalább annyira társadalmi reformmozgalom, mint heterodox vallási irányzat. Ráadásul ennek az új, még a muszlim hagyományt is csak hellyel-közel követő, megszálló-gyarmatosító neodzsihádnak akadnak nem is muszlim hátterű, neofita követői is, ami Dobrovits Mihály szellemes elemzésének is tárgya. Az utóbbi hetek gyilkos merényleteinek tükrében is tanulságos, hogy a modern, radikális iszlám egyes teoretikusai nem csupán megengedik, de némely célokra kifejezetten szorgalmazzák a képi ábrázolást (amivel ugyanúgy él a palesztin Hamász, mint az egyiptomi Muszlim Testvériség). Kovács Attila eme dolgozata pedig már átvezet a lapszám karikatúratörténeti blokkjához, benne az Arthur Szyk szuggesztív képi világával foglalkozó Hahner Péter-íráshoz.
82 oldal, 695 Ft
