| Ady Endre Felelet az Életnek
Már új utálatok se jönnek, Nagy csapások meg nem csufolnak, Kopott, silány, hivatlan vendég Penészes portámon: a Holnap S roskadott vállamon: az Élet. Csodálkozom, mikor beszélek, Vagy mást merek unt szóra hozni És hogy még tudok csodálkozni. Néha, ütötten, mintha várnék S táncol előttem halvány-halkan Futós időkből néhány táncos, Zárt szemü és hült lábú árnyék. Ezekkel is már leszámoltam, Csak voltak ők és én is voltam Táncok korában, hős időben. Csak olykor-olykor ébredeznek Egy-egy versfaló, messzi nőben, Kiktől bókokat hoz a posta, Kik unalomból kalandozva Verik meg a vén, kapus várat. Egy szemrehányás, késett zokszó, Elhalt hangú baráti kérdés Jön-jön még s több váltó-lejárat. És siratás, keserü szájíz, És a »mi lesz?«-re vállat vonva És nézvén látni nem akarni, Kergült a szív és az agy lomha. Böngészem a hirlapok sorját, Semmit se bánok, őrzök, értek. Ürülnek a boros edények Íz, szomjuság és mámor nélkül, Se nem dühödik, se nem békül Közömbös, borult, szegény lelkem. Küldött az Élet: megfogadtam, Parancsokat rótt: teljesítvék, Kérdezett és íme: feleltem. |
A Felelet az Életnek nem tartozik az Ady-slágerek közé. Egy egyszerű internetes keresésből is kiderül, hogy még csak nem is különösebben ismert darabja az életműnek, szinte alig emlegetik. Pedig Ady igazán nem dugta el: az első ciklus harmadik darabjának tette meg A menekülő Élet című – különben tényleg nem a legtöbbet emlegetett, nagy megforrósulások hűvösén, 1912-ben megjelent – könyvében. Ennek élén csendesebb, hallgatós versek állnak, sőt, az egész kötet mintha szordínósabban szólna a szokásosnál, a hat ciklus címei közül négyben: temető, halál, árnyék és szomorúság. A maradék kettő címe: A szűz Pilátus, Szép magyar Sors – ezek sem éppen hejehujáznak.
A vers nyomdai képe tömbszerű: nemcsak már első ránézésre is többé-kevésbé azonos hosszúságú, hanem valóban kivétel nélkül kilenc szótagos, jambikus lejtésű (titá-titá) sorokból áll, amit nem tagolnak szakaszhatárok. A rímelése viszont az egyneműségnek ezzel a benyomásával ellentétes hatást kelt: kiszámíthatatlanul, kiismerhetetlenül egyszeri. A költő mintha csak szórakozottan, egy ujjal pengetné a lantját, az ismétlődésekbe, ritmusokba, struktúrákba szinte már a kibontakozásukkal egy időben, sőt azelőtt beleunva. Az első négy sor félrímes: csak a páros sorok csendülnek össze (csufolnak – a Holnap), a következő négyes két párrímet tartalmaz (az Élet – beszélek; szóra hozni – Csodálkozni), majd egy ölelkező rímes négysoros egység következik, amikor az egymásra rímelő első és a negyedik mintegy átöleli a rímtelen második és harmadik sort: várnék – árnyék. A következő egység négy- helyett váratlanul csak kétsoros, a sorok végén párrímmel: (leszámoltam – voltam). Ezután háromsoros szakasz jön: itt az első és a harmadik sor cseng össze. Ez egyébként Ady kedvelt formája, már az Új versekben is végig ebben szól a Meg akarlak tartani: „Hóhérok az eleven vágyak, / Átok a legszebb jelen is: / Elhagylak, mert nagyon kivánlak.”
Innen mintha megfordulna a képlet: párrím (hoz a posta – kalandozva), majd ölelkező (várat – lejárat). Ekkor viszont, amikor már éppen valami struktúrát érzékelne az olvasó, váratlanul megint félrímes négysoros: (lomha – vonna). És ha ez nem volna elég, most egy furcsa háromsoros: csak a második és a harmadik rímel (értek – edények). Egyébként ez is bevált strófája Adynak, ilyenben íródott a Búgnak a tárnák. Az ezután következő párrímes két sorral és az ölelkező négysorossal pedig már véget is ér a vers.
Amely persze mindettől még nyugodtan lehetne rossz is. És tényleg megvannak benne Ady stiláris és tartalmi modorosságai. Mindjárt ilyen az első sorban az „utálatok” többes száma vagy kettővel lejjebb a háromszoros halmozás – „Kopott, silány, hivatlan vendég” –, ez vagy ennek akár négy-ötszörös változata szinte védjegye Adynak: legkésőbbi korszakát leszámítva hosszan lehet idézni az ilyesmit („A lelkem ódon, babonás vár, / Mohos, gőgös és elhagyott”), bár olykor Kosztolányinál is előfordul („Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska”).
Mennyivel máshogy szól az, hogy „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség”, mint ez: „Kopott, silány, hivatlan vendég / Penészes portámon: a Holnap, / S roskadott vállamon: az Élet”. De hát Ady nyilván csüggedni sem tud csak úgy, egy kicsit: költőileg van ebben a roskadottságban valami nagyszabású. Az, aki valaha – hat éve – „új időknek új dalaival” akart Dévénynél betörni, most csodálkozik azon, hogy megszólal, sőt, hogy egyáltalán még képes csodálkozni. Befejezett melléknévi alakok is sokszor fordulnak elő melléknévként: hideg helyett „hült”, kerge helyett „kergült”, kései helyett „késett”, borús helyett „borult”), ráadásul az igekötőket is gyakran elhagyja („hült”, „kergült”, „késett”, „borult” a kihűlt, megkergült, elkésett, beborult helyett) – mindez talán modor, talán fel se tűnik.
Ahogy egyik friss olvasója írja, a vers, „a modorosságokat leszámítva tényleg nagyon érdekes, szokatlanul epikus levegőjű, egyszerre színpadias és hétköznapi”. Éppen a hétköznapiságot állítja Ady a színpadra, a csalódottságot, a letargiát, a depressziót, ami ebben a versben nem a Nyugat első nemzedékének lankadt, lomha búja. Ehhez kellenek talán az epikus mozzanatok, az emlékek, a várkapun való dörömbölés leírása, és a nők, a régiek és mostaniak, a beérkezett – de már ezt a beérkezettséget is unó – költővel levélben kapcsolatot kereső olvasók képe.
Nagyszerű a következő négy sor is: „Böngészem a hirlapok sorját, / Semmit se bánok, őrzök, értek. / Ürülnek a boros edények / Íz, szomjuság és mámor nélkül”. A másodikként és negyedikként idézett sor hármas mellérendelései itt is, mint mindig, azt sugallják: „tudnám még fokozni”, csak most odaértődik az is: de minek. Külön érdekessége a versnek, hogy az egymással rímelő sorok értelmileg többnyire nem tartoznak össze, sőt, általában még csak nem is ugyanabban a mondatban szerepelnek: éppen ettől tűnik furcsán hevenyészettnek, tétovának a rímmenet és a gondolatok ritmusa. A váratlanul érkező rím itt az újságolvasás közben érzett csömört köti össze az unott borivás felidézésével: „Se nem dühödik, se nem békül”. Mármint: „Közömbös, borult, szegény lelkem.” (Figyeljünk az újabb hármas halmozásra.) De a mondatnak ezzel a következő sorba átcsúszó befejezésével a rímképlet nem záródik le, hanem a „lelkem”-mel új hívó rím tűnik fel a végén. Illetve azt, hogy ez a „lelkem” hívórím, tulajdonképpen csak akkor tudjuk meg, amikor végül megérkezik, a vers utolsó szavaként, a válasz: „feleltem”.
