KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Semmi különös

Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell

Könyv

Zavarba ejtően önértelmező Harag Anita második novelláskötetének első írása.

A két szereplő nem beszél közös nyelvet, ezért új nyelvet tanulva, tapogatózva közelednek egymáshoz. Végső soron a könyvvel kapcsolatban felmerülő alapkérdés, hogy a novellák túl tudnak-e lépni a nyelvtanulás példamondatainak ismerős témáin, közhelyein, szellemi horizontján; találnak-e szavakat a mélyebb, bonyolultabb dolgok elmondására. Sajnos korántsem mindig.

A szerző közel harminc új novellája továbbra is a hétköznapiság világában horgonyoz le, megmutatva a mai magyar középosztály valóságának számos jelenségét, az öltözködési és az étkezési szokásoktól kezdve az irodai környezetig és a szabadidős divatokig. A külső reáliák mellett az átlagos testi érzetek és a megszokott élethelyzetek, a családi, szerelmi, baráti viszonyok, a munkahelyi körülmények ábrázolása teszi ismerőssé, könnyen belakhatóvá a szövegvilágokat. Ám a ráismerés öröméhez ritkán társul a rácsodálkozás meglepetése és a megismerés izgalma. A szövegek sokszor beérik banalitásokkal: fél oldalon keresztül készül a kókuszgolyó, rosszul lesz egy kutya, de aztán rendbe jön, megtudjuk, mi volt az apa óvodai jele. Ezek akkor is érdektelen részletek, ha valamiképpen kapcsolódnak a szereplők viszonyrendszeréhez (a kókuszgolyóba meggy kerül, pedig azt nem szeretik, a kutya mellett a néma kislány minden bizonnyal az anyja új kapcsolata miatt nem szólal meg stb.). A témák, a szereplők túlságosan hasonlók, az elbeszélésmód és a stílus is mindvégig egyhangú (érdemes lenne azt is áttekinteni egyszer, mekkora szerepe van az íróiskolák felvirágzásának abban, hogy a napjaink privát szférájában berendezkedő, hétköznapi alakokat felsorakoztató, leíró jellegű, az artisztikumtól ódzkodó dísztelen prózanyelv ennyire elterjedtté vált a fiatal és középgeneráció műveiben). A túlrészletezés és a kiismerhetőség óhatatlanul monotóniához vezet, nem csoda, hogy a szereplők folyton képzelegnek: csakhogy ahová elvágyódnak, az nagyon hasonlóan jelenik meg a szövegekben, mint ahonnan menekülnének – így a novellák könnyen álmosítóvá válnak. Pedig időnként megéri résen lenni: van, hogy felsejlik valami elfojtott vagy takargatott, és a hétköznapi fásultságon átüt valami drámai és felforgató, még ha jóval ritkábban is, mint a szerző első kötetében.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.