Egy irodalmi toplista esetében nagy biztonsággal megjósolható, hogy a dobogósok között főként prózakötetek szerepelnek majd. Ebben a félévben a Minimum 11-es azonban nem a megszokott forgatókönyv szerint alakult. Ahogy a sok döntetlen helyezésből is látható, kevés volt az egyértelmű befutó, inkább szétaprózódtak a szavazatok; a műnemek harcából pedig a líra került ki győztesen. A listán ráadásul éppúgy találkozhatunk immár élő klasszikusnak számító költők nevével, mint (egyelőre még) kevésbé befutott, kifejezetten kísérleti projekteket létrehozó alkotókéval.
Ilyen élő klasszikus Parti Nagy Lajos, aki az első helyezést Hadd legyek hűs című gyűjteményes kötetével nyerte el, amelyet a kiadója a költő 70. születésnapjára időzített. Míg a 2017-es Létbüfé megjelenésekor a Műút online felületén egy messzire vezető vita alakult ki arról, hogy Parti Nagy játékos-ironikus-formacentrikus költészete nem fáradt-e meg, a kritikusok mostani döntése főhajtás a teljes életmű előtt. A gyűjtemény több filológiai érdekességgel szolgál, így például több mint nyolcvan, főként korai verset tartalmaz, amelyek korábban még nem szerepeltek kötetben. A könyv szerkezete is sajátságos – még ha nem is egyszerű kihámozni a szerkesztői utószóból a koncepció lényegét. Habár a fejezetek egy-egy korábbi kötet címét viselik, mégsem pontosan azok anyagát tartalmazzák, hanem minden olyan verset, amely az adott pályaszakaszban született. A keletkezési idő tehát felülírja a kötetbe rendezés jelentésteremtő szándékát, és így ez az összeállítás újszerű rálátást enged a szövegek egymáshoz való viszonyára, a jellegzetes PNL-motívumok alakulástörténetére. Az utolsó, új verseket tartalmazó ciklusnál tűnik fel igazán, hogy az alkalmi költészet, a modern irodalom mostohagyermeke itt, Parti Nagynál talált menedékre – vajon akad-e olyan élvonalbeli kortárs szerző, aki több születésnapi köszöntőt írt, mint ő?
A dobogó második fokára kerülő Omlásban Áfra János a korábbi versesköteteiben megfigyelhető poétikai eljárások szintézisét valósítja meg. A vallomásosabb hangvételű, gyerekkorra visszatekintő, magánéleti történéseket rögzítő szövegek mellett helyet kapnak benne a Rítus mitikus összefüggéseket kirajzoló, személytelen, ünnepélyes dikcióját, absztrakt fogalomhasználatát átörökítő költemények. Mint látni fogjuk, az apokaliptikus-disztópikus világérzékelés jellemző több, a listán szereplő könyvre is – az Omlás mintha kifejezetten arra keresné a választ, hogy hogyan, milyen távlatból lehet érvényesen beszélni a jelenünket átitató fenyegetettségérzetről. Az összeomlás, a rom(bo)lás folyamatát vetítik elő azok a cikluscímek, amelyek az Oszloptól és az Alapfaltól jutnak el végül az Entrópiáig, de ugyanez a logika érvényesül a test látványát részekre bontó – bőr, csont, kézfej, koponya – leírásokban is. A Csernobilra, háborús borzalmakra tett utalások, a természeti katasztrófák víziói azonban nem egyéni szorongásnak adnak hangot, inkább valamilyen csoport (faj, nemzedék, család) közös tapasztalataként vetnek számot a pusztulással. (A kötetnyitó vers felett olvasható mottó – „A romok a fejlődés magvai…” – is rögtön többszörösen ironikussá válik attól, hogy megtudjuk: a ChatGPT alkotása.) A kötet legjobb darabjaiban, mint amilyen Az éj felé, a semmivé válás gondolatát egyszerűen nem hagyja nyugvópontra jutni a versnyelv eleven lüktetése: „Csak a fák dolgoznak tovább a levegőben és lent, mélyen, / hogy ami maradt: vesszen, éljen, vesszen, éljen, éljen.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
