Könyv

Sötét motorosok

Jay Dobyns–Nils Johnson-Shelton: A pokol angyala

  • Kovács Bálint
  • 2015. november 1.

Könyv

„Kiderült, hogy Hunter [S. Thompson] egy kis buzi, és ráadásul gyáva is. Igazi hangember, aki mindig megpróbált keménykedni, mikor velünk volt, de bármi történt, azonnal beszart.”

Ezeket a hízelgő szavakat Sonny Barger, a Hells Angels egyik alapítója és ma, fél évszázaddal később is legjobban megbecsült tagja fogalmazta meg az első emberről, aki könyvet írt a világhírű motorosbandáról, miután jó egy évig velük motorozott. Pedig Barger akkor még nem ismerte Jay Dobyns szövetségi ügynököt, aki egy két évig tartó fedett akció során elérte, hogy felajánlják neki a teljes jogú Hells Angels-tagságot. De az akció az ünnepélyes ceremónia előtt véget ért, félszáz motorost őrizetbe vettek, Dobyns pedig a minden felvarróval ellátott mellény (a color) helyett jó pár halálos fenyegetést kapott, meg egy a családjával együtt felgyújtott házat (az incidenst mindenki túlélte).

Thompson a hatvanas évek elején azt vizsgálta a maga összevissza csapongó riportkönyvében, jogos-e, hogy az amerikai média és rendőrség démonizálja a törvényen kívüli bandát, és arra jutott, hogy bár a motorosok nehéz emberek, a pánik indokolatlan. Dobyns 2002-ben úgy indult neki a banda felfedezésének, hogy le akarta buktatni a maffia módszereit használó fegyver- és drogkereskedelmet, prostitúcióhálózatot és a gyilkosságokat. Innen nézve az akció kudarc: Dobyns nem jutott tovább a fegyverek kiskereskedelménél és néhány verekedésnél, ráadásul az FBI és az ügyészség torzsalkodása miatt végül alig pár motorost csuktak le, és őket is csak kisebb bűnökért. A fő törekvés, hogy bizonyítsák a Hells Angels maffiaszerű működését, kútba esett. Akkor meg minek háromszáz oldalt írni róla?

Ezt a kérdést szerencsére Dobyns, illetve társszerzője vagy „szellemírója”, Nils Johnson-Shelton is feltette magának. A pokol angyala nem riportként, hanem egy jellem fejlődéstörténetét remekül bemutató regényként izgalmas, és akkor is az lenne, ha egyszerű fikció volna egy emberről, akit majdnem elcsábít a sötét oldal. Mert az ügynök hiába tartja elvetemült gazembereknek a Hells Angels motorosait, törvényen kívüli, szinte csak a bulizásról szóló életmódjuk, a csordaszellem, a többiek tisztelete és megbecsülése részegítő hatással van rá. És a szerzőknek van is tehetségük ahhoz, hogy érzékletesen ábrázolják az eltávolodást a családtól, a meghasonulást, a kettős énből eredő gondokat: a leírás módjával és a hangulatokkal való ügyes játékkal is képesek feszültséget teremteni, és sikerrel találják meg azokat a jeleneteket, amelyek szájbarágás nélkül mutatják be a helyzet különösségét, miközben az elbeszélő végig ön­kritikus marad, és elkerüli mind az önfelmentést, mind a modoros önostorozást. Kiválóak például azok a jelenetek, amelyekben Dobyns a családjával van: a korábbi, amikor kislányával, családapaként találkozik az egyik nehéz­fiúval, és a későbbi, amikor már le sem veszi a tökig gombolt mellényét, miközben motoron hazaszáguld. Egyedül a családnak szóló, a kötet lapjaira rejtett üzenetek zavaróak kissé, a kvázi köszönetmondások a fantasztikus feleségnek, vagy annak részletes bizonygatása, hogy nem történt semmi a részeg prostituált és a vele kettesben lévő Dobyns között – de ezekből egyrészt nincs sok, másrészt viszonylag finoman vannak megfogalmazva.

A remek szerkesztésnek köszönhetően a könyv végig izgalmas, de nem válik hatásvadásszá; és az is szerencsés, hogy a szerzők nem ragadnak le a visszaemlékezésnél, hanem akadnak az események felmondásán túlmutató, okos, rövid elmélkedések és találó, az érzelmeket analizáló észrevételek. Igaz, a hitelesség feltétlen vágya néha túlkapásokra ragadtatja a szerzőket, akik itt-ott még arról is részletesen megemlékeznek, hogy egy adott ház kertjében milyen színű volt a fa kérge, vagy hogy ki milyen ízesítéssel és mennyi habbal itta a kávéját.

A fordító Varga Attilának (alias Sixx) magyarul is sikerült eltalálni a már kellően laza, de még nem idegesítően jópofáskodó regisztert a motorosok stílusának visszaadására. Kár, hogy a magyar kiadó túlzásba vitte a spórolást, és a könyv pár oldal elolvasása után, jobb esetben ívenként, rosszabb, de gyakoribb esetben oldalanként hullik elemeire. Ami egy egyszer gyorsan átfutott, majd a sarokba hajított, súlytalan ponyva esetén nem is lenne nagy veszteség – de A pokol angyala nem ebbe a kategóriába tartozik.

Fordította: Varga Attila. Twister Media Kft., 2015, 336 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.