Könyv

A nem csupán hátulgombolósok és még a nyugellátás idején is kamaszlelkületű példányok szórakoztatását megcélzó amerikai képregények magyarországi története kimondottan szomorú história. Nem is történet ez igazán: mindaz, amiről a rendszerváltástól egészen az igen közeli múltig beszámolhatnánk, valójában nem több néhány villanásnál a víz felett.

Az Európai Közösség nemrég ünnepelt ötvenedik évfordulója kellemetlen aktualitást ad e vadonatúj, németül 2006-ban megjelent regénynek. A török származású, de németül író - hírét eddig nagyszerű bűnregényeivel megalapozó - Jakob Arjouni kötete antiutópia és az Európai Unió éppoly szórakoztató, mint keserű szatírája.

Noha a tömegtájékoztatás szegődött cselédeinek általánosságban is szokásuk élénk figyelemmel kísérni a koptológia legfrissebb eredményeit, azért az a grandiózus hírverés, ami a National Geographic Society által tavaly közrebocsátott ókori forrásszöveget környezte, bízvást példátlannak mondható.

"Csak azért lett ez a levelem hosszabb, mert nem volt időm rövidebbet írni." (Pascal: Vidéki levelek, XVI.)

A legkevésbé sem volt mítoszcsináló, mégis több mítosz kialakulásának részese lett. Neve ugyanúgy összefonódott a Hollywoodot felépítő magyarok legendájával, mint a világsikereket fialó vígszínházi hőskorszak történetével. Molnár Ferenc mellett ő volt a másik színházi aranyember, azonban nevét nem hajdan világsikerű színdarabjai, hanem egy megzenésített pantomim és néhány filmes munka őrizte meg az utókornak.

1932-ben született, öndefiníciója szerint "nyugdíjas matematikus, verskomponista". Írásai magyarul Somlyó György, Tímár György, Szigeti Csaba és Seláf Levente fordításaiban jelentek meg különféle folyóiratok hasábjain (2000, Nagyvilág, Pompeji, Szép literatúrai ajándék stb.) Az OuLiPo jelenlegi doyenje.

Már tizenhárom éve halott, de hatása, életműve ma is eleven. Feyerabend már életében legenda lett, gondolatait máig idézik, bár csak kevesen követték őt a senkiföldjére.

Feleségét a forró dobkályha mellé ültették télikabátban, s amikor a széle már pörkölődni kezdett, a parasztgazda aláírta az őt valamiért elítélő papírt. Más alkalmakkor gondosan ápolt pödrött bajszát szálanként tépdesték ki, vagy csak egyszerűen megverték. Hogy miért?

Grigorij Salvovics Cshartisvili grúz születésű orosz japanológus, irodalomtörténész, lapszerkesztő élete derekán úgy dönt, hogy új foglalkozást keres magának. A moszkvai metrón utaztában arra lesz figyelmes, hogy egy hölgy újságpapírba kötött könyvbe temetkezik. Közelebb hajol, s lám, olcsó krimit rejt a borító. Ráadásul a hölgy nem más, mint a saját felesége. "Írj jobbat, ha tudsz!" - mordul rá az asszony.

A kiváló történész ezúttal olyan témához nyúlt, amelyről vagy négy évtizeden át semmit vagy csak ordas hazugságokat lehetett leírni. Ráadásul könyve konkrét évfordulóhoz is kapcsolódik: most múlt hatvan éve, hogy 1947. február 10-én aláírták a második világháborút magyar részről lezáró párizsi békeszerződést, amit még az év nyarán - némi vita után, de azért a beletörődés jegyében - a magyar parlament is ratifikált.

Mit is ünneplünk augusztus 20-án? Államalapítónkat, az új kenyeret, az alkotmányt, a nemzeti megmaradást? Korszakonként mást és mást, azt, amit az adott kurzus - a dualizmustól, a Horthy- és Kádár-koron keresztül a millecentenáriumig - megkövetelt, amit a hatalmon lévő rendszer a maga legitimációja szempontjából fontosnak tartott.

Az angol irodalom nagyon erős. Árnyalni kell persze a kijelentést: az angol nyelvű irodalom hihetetlenül erős, hiszen a jó nevű és jól író szerzők többsége vagy nem Angliában látta meg a napvilágot, vagy bevándorló, vagy volt gyarmatokon születettek gyermeke.

Van Shelleynek egy verse: Az érzékeny plánta, amely egy reménytelenül szerelmes mimózáról szól. E mimosa pudica a kert többi növényétől eltérően nem a saját fajtabeliek közül keres magának társat, hanem magába a Szépségbe szerelmes.

Nagy Koppány Zsolt regényét olvasva nehéz elsőre pontosan megmondani, hogy mivel (vagy kivel) is állunk szemben.