Amikor Lakatos Imre 1974 februárjában váratlanul elhunyt (lásd: Lakatos Imre élete: Saját kárán, Magyar Narancs, 2007. január 18.), a tisztelt és művelt publikum egyben megfosztatott egy páratlanul érdekes intellektuális összecsapástól, melyet a két barát és egyben rivális gondolkodó, Lakatos és Feyerabend (egykoron mindketten Popper-tanítványok) vívott volna egymással. Sosem jelent meg a kettős kötet, amelyben egymás téziseit támadták volna - csupán az egyik, Feyerabend által írt fele, az Against Method (melyet 2002 óta - az Atlantisz Kiadó jóvoltából, Tarnóczy Gabriella és Mesterházi Miklós fordításában - magyarul is olvashatnak az érdeklődők). E mű önmagában is nehezen leírható hatást gyakorolt a filozófiai és a tudományos közösségre, vitákat, heves válaszreakciókat, alkalmanként nehezen értelmezhető sértéseket provokálva. De hát ki volt az extrém gondolatai mellett (néha helyett) extravagáns viselkedéséről, mankódobálásairól, szakadt zöld-rózsaszín pólóiról elhíresült Feyerabend, akire popsztárokhoz hasonlatosan ragasztották a "fenegyerek" jelzőt?
Bécsi vér, vaskereszt
Feyerabend személyiségének feltárása látszólag könnyű munkát ad a történészeknek, életét artisztikus hajlamainak is megfelelően mintegy a színpadon élte le és meg, így szinte minden perce nyitott könyv volt a világ számára. Akit a meglepő részletek is érdekelnének, annak alapos bepillantást nyújt szinte halála percéig írt és posztumusz kiadott Killing Time (kb. Időpocsékolás) című önéletrajzi kötete. Másrészről viszont a folyamatos misztifikációk, a személyéhez kötött legendák, vélt vagy valós történetek, pózok és gesztusok, önmaga és mások visszaemlékezései olyan kusza hálót fonnak figurája köré, amelyet nehéz lehántani az életműről - pláne, hogy a t. szerző maga is élenjárt a bibliai homály és a teremtő bizonytalanság gerjesztésében. Szerencse viszont, hogy az életmű jól dokumentált, s bár Feyerabend gyakorta önkényesen és kiszámíthatatlanul változtatott tételein, szövegeit pedig élő organizmusokként kezelte (s ennek megfelelően újra és újra átírta őket), gondolatainak főiránya így is teljesen világos.
Annyi bizonyos, hogy Paul Feyerabend a XX. század több más zseniális gondolkodójához hasonlóan Bécsben született, s itt is kezdte meg tanulmányait. Érdeklődése egymástól látszólag igencsak elütő diszciplínákra terjed ki: órákat vesz a bécsi Staatsoper egyik énektanárától, s egy ideig a konzervatórium hallgatója, eközben pedig valósággal falja az asztronómiai, fizikai, filozófiai tárgyú könyveket. Életének kétségtelen fordulópontja a világháború: az Anschluss nyomán a Reichhez csatolt Ausztria lakójaként előbb (még 1940-ben) birodalmi munkaszolgálatra hívják be (az Arbeitsdienst keretében ás ki, majd temet be lövészárkokat), majd a Wehrmacht katonájaként harcol a Harmadik Birodalomért (saját visszaemlékezései szerint egy rövid időre az is felmerült benne, hogy - pusztán esztétikai megfontolásból - belépjen a Waffen-SS-be). A maga módján megpróbál túlélni: mintegy haladék gyanánt önként jelentkezik a tisztképzőbe, ám így sem ússza meg, hogy alakulatával a keleti frontra küldjék. 1944 tavaszán egy orosz falu elfoglalásáért megkapja a vaskeresztet, s egyben hadnaggyá léptetik elő. Egy évvel később viszont elhagyja a szerencséje: az oroszok előli visszavonulás közben három golyót kap a testébe, s a gerince olyan súlyosan megsérül, hogy a következmények egész életén át elkísérik. Előbb kerekes székbe kényszerül, később mankóval, majd bottal jár, ám a sérüléssel kapcsolatos fizikai fájdalmak haláláig nem múlnak. Ráadásul a gerincébe fúródó golyó egész további életére impotenssé tette - igaz, ez nem zavarta abban, hogy négyszer házasodjon, s akkor még nem beszéltünk a futó kalandokról, amelyekről előszeretettel számol be önéletrajzában.
Módszer - minek?
Háborús sebesülése ugyan viszszavonhatatlanul megnyomorította, ám egyben hozzásegítette ahhoz is, hogy túlélje a háború utolsó néhány hónapját - amint állapota javul, rögvest újrakezdi félbeszakadt tanulmányait, természetesen szülővárosában, Bécsben. Egyszerre tanul színháztudományt, éneklést, színészetet (már 1945-ben ének- és zongorastúdiumokat folytat a weimari zeneakadémián), továbbá matematikát, fizikát, csillagászatot, filozófiát, szociológiát és történelmet. Részt vesz az alpbachi Európai Fórum szemináriumain, ahol a korabeli Európa szellemi életének krémje találkozik időről időre: itt, valamint Bécsben személyesen is megismerkedik Wittgensteinnel, Popperrel, másrészről pedig Bertolt Brechttel, akinek kis híján munkatársa is lesz. Sokirányú érdeklődése nyomán szinte természetes, hogy egy igazi szintetizáló diszciplína, a tudományfilozófia ragadja meg a képzeletét: kezdetben a Bécsi Kör hagyományát továbbvivő Viktor Kraft-kör buzgó tagjaként maga is (neo)pozitivista, ám diplomamunkáján már Wittgenstein és Popper erős hatása érződik. Elsősorban Wittgensteinhez szeretne kerülni, ám annak váratlan halála nyomán Popper tanítványa lesz, akit későbbi munkáiban persze látványosan (bár az alkalmi respektust sem szégyellve) megtagad (amiként Sir Karl sem boldog extanítványa intellektuális ámokfutása láttán). Popper állítólag már belépőjével megnyerte magának Feyerabendet: "a tudományos módszertan professzora vagyok, csak az a baj, hogy tudományos módszer nem létezik". Meglehet, Popper mindezt csupán öniróniának szánta, ám tanítványa utóbb halálosan komolyan veszi, s mintegy e köré építi saját életművét. A Popper által felkínált tanársegédi állást mindenesetre visszautasítja, ám a klasszikus egyetemi karriert utóbb így sem bírja elkerülni: az idővel nagy névvé avanzsáló filozófus többek között professzor a Berkeley-n, valamint a Yale-en, Londonban, Berlinben, Kasselban, Aucklandben s még vagy fél tucat helyen tart előadásokat. Eközben az ötvenes évek közepétől sorra jelennek meg kisebb-nagyobb, zömmel tudományfilozófiai tárgyú írásai: kezdetben, Popper követőjeként maga is a kritikai racionalizmus hívének mutatkozik, ám idővel mind jobban eltávolodik mesterétől. Intellektuális útkeresésében igen nagy hatást gyakorol rá John Stuart Mill A szabadságról című esszéje, a Lenin által is keményen megbírált (lásd: Materializmus és empiriokriticizmus) Ernst Mach tudományfilozófiai írásai, Wittgenstein kései művei, T. S. Kuhn korszakalkotó könyve (A tudományos forradalmak szerkezete), valamint Gilbert Ryle és közeli barátja, Lakatos Imre munkái is. Feyerabend ezek nyomán már a hatvanas évek elején keletkezett dolgozataiban kétségbe vonta a (tudomány)filozófia és az episztemológia számos bevett dogmáját is. Nézetei szerint egyszerűen nem létezik olyan semleges empirikus alap, amely megbízhatóan segítene minket a tudományos elméletek értékelésében. Annál is inkább, mivel már maguk a megfigyelési terminusok is elméletfüggőek, s ettől a kontextustól nem szabadíthatók el. Ráadásul a Wittgensteintől megtanult kontextuális jelentéselméletet végsőkig kiélezve megfogalmazza azt is, hogy egy adott elmélet fogalmai (továbbá az egymástól el nem választható teoretikus és empirikus állítások) olyan zárt jelentéshálót alkotnak, amely nem csupán egy elmélet saját megfigyelési alapján való kritizálhatóságát korlátozza, de azt is, hogy egy adott teória fogalmait megfeleltethessük egy másik elmélet esetleg ugyanezen szóval jelölt, de eltérő értelmű kifejezéseivel. A tudományos elméletek Feyerabend szóhasználatával inkommenzurabilitása (összemérhetetlensége) további sajnálatos, alkalmanként kínos intellektuális következményekkel jár: miután egy kívülről hozott kritériumrendszer alapján értelmezhetetlen egy tudományos elmélet érvényessége (s fordítva: belülről meg az efféle külső kritériumok tűnnek önkényesnek és alaptalannak), így azután pusztán intellektuális eszközökkel eldönthetetlen, mely teóriák vannak fölényben (fejlettebb, haladóbb stb. stádiumban) a többiekhez képest. Feyerabend nézetei szerint a tudományos elméletek nem valamiféle inherens racionalitás szerint fejlődnek, mi több, egymásból nem vezethetők le, s az sem igaz, hogy egyikük (mint mondjuk az einsteini relativisztikus rendszer a klasszikus newtoni dinamikát) tartalmazná a másikat, mivel ezek mind koncepcionálisan, mind megfigyelési (perceptuális) szempontból, mind metodológiailag különböznek egymástól - arról nem is szólva, hogy még az olyan alapfogalmak, mint a tömeg, a sebesség, az idő is mást-mást jelent a két rendszerben. Feyerabend szerint a tudomány a popperi módszertani elveket semmibe véve tulajdonképpen teljesen anarchisztikusan működik, minden módszertani stikli, kegyes csalás és aljas trükk megengedett, döntő cáfolat egyszerűen nem létezik, a nagy elméletek megalkotói és hívei pedig nagyvonalúan el szoktak tekinteni a cáfoló tapasztalatoktól és az elméletet összeszövő logikai bakugrásoktól. Feyerabend kedvenc hőse Galilei, mármint a tudománytörténetileg rekonstruálható igazi fizikus, s nem a tézisdrámák hőse. Jórészt az ő, mentorával Bellarmini bíborossal lefolytatott, jól dokumentált tudományos-filozófiai vitáinak rekonstrukciójára épül leghíresebb, elsőként 1975-ben publikált könyve, az Against Method.
Legyen pör
Galilei Feyerabend interpretációjában éppen azért oly fontos figura, mert személyében reprezentálja a tudomány valódi működését, amikor úgy fogadja el és népszerűsíti a kopernikuszi rendszert, hogy közben nincsenek valódi bizonyítékai, ráadásul semmiféle standard módszertannak sem képes/hajlandó eleget tenni, teóriakészítés közben pedig sokkal inkább motiválják intellektuális rokon- és ellenszenvek, mintsem holmi cáfoló megfigyelések. Ugyanakkor Feyerabend sok tekintetben Galilei vitapartnereinek (így a Szent Hivatalnak!) is igazat ad abban, hogy a Galilei-féle új fizika éppoly kevéssé tarthat számot a kizárólagos elismerésre vagy az egyetlen igaz elmélet rangjára, mint bármely elődje, avagy vetélytársa (Feyerabend provokatívan igazságosnak tartja a Galileire kirótt ítéletet, annak felülvizsgálatát pedig pusztán a politikai opportunizmus termékének). Feyerabend - hála sokoldalú tudománytörténeti (és például klasszika-filológiai) műveltségének - példák hosszú-hosszú sorát hozza fel annak bizonyságaként, hogy a tudományban a módszertan szintjén tényleg szinte minden elmegy (anything goes) - ráadásul saját megfogalmazása szerint egy metodológiai anarchista legkedvesebb időtöltése az, hogy - a racionalisták összezavarásának céljából - kényszerítő érveket találjon ki ésszerűtlen doktrínák alátámasztására. Azt sem rejtette véka alá, hogy számára a kvantumfizika vagy modern logika semmivel sem mond érvényesebb dolgokat a világról, mint az asztrológia vagy a voodoo, s hogy az egyházhoz hasonlóan a tudományt is el kell választani az államtól.
Feyerabend amúgy rendkívül sajátos alkotói módszert követett: gondolatait többször is meg- és átfogalmazta, saját munkáit pedig szabadon reciklálta. Alkalmanként a meglepő alkotói módszerektől sem tartóztatta meg magát: a Lakatos elleni érveit például kutyaugatással keverve rögzítette hangszalagra (ez meg a kísérő kézirat alapján adta ki követője, Duerr a Tézisek az anarchizmusról című munkát, mely a feyerabendi gondolatok vázlatos világnézeti konklúzióit tartalmazza). Külön érdekes az Against Method sorsa: ennek első változatát, mely korábbi filozófiai esszéire épült, még 1968-ban adta le egy angol újbaloldali kiadónak, ám az egy jelentősen átfésült (Feyerabend szerint kiherélt) szöveget publikált 1970-ben ezen a címen. Miután az eredeti kéziratot kidobták, a szerző újraírta a könyvet, majd a kéziratot leadta egy Lakatos által ajánlott gépírónőnek, aki azonban lelépett a nagy művel a hóna alatt. Bár később az Interpol megtalálta az eszmetörténeti jelentőségű tolvajt, a második verzió is elveszett, így Feyerabend harmadszor is megírta, s végül ez jelent meg, először 1975-ben. Későbbi kiadásai sincsenek köszönő viszonyban egymással - folyton kijavította és átírta a szövegeket: viszont mindenkinek bízvást ajánlható a magyar verzió, amely valamennyi elérhető változatot, függeléket, utóbb törölt részt és kísérőtanulmányt is tartalmaz. Szerzőnk - a meglepő, sokkoló kijelentéseire reflektáló, néha durva kritikákon felháborodva - alkalmanként azon nézetek megvédésére is vállalkozott, melyeket kritikusai eredetileg alaptalanul tulajdonítottak neki, mi több, egy idő után néha már maga sem tudta, mi az, amit tényleg leírt, s mi az, amit csak ellenfelei szerint vetett papírra. Mégis joggal mondhatjuk, hogy egy teljes, továbbgondolásra alkalmas életművet hagyott hátra: amikor 1994-ben, gyógyíthatatlan agydaganatban elhunyt, már senki sem tekinthetett úgy a tudományra és annak a világban betöltött szerepére, mint őelőtte.
