Feleségét a forró dobkályha mellé ültették télikabátban, s amikor a széle már pörkölődni kezdett, a parasztgazda aláírta az őt valamiért elítélő papírt. Más alkalmakkor gondosan ápolt pödrött bajszát szálanként tépdesték ki, vagy csak egyszerűen megverték. Hogy miért? Mert a tanyáján álló kilenc eperfa lehullott leveleit nem söpörte össze "időben"? Vagy mert a soros beszolgáltatást a hatóság szerint nem teljesítette megfelelően? Az ürügy mindegy is volt; hiszen egy politikai döntés értelmében a "kulákságot" bármi áron likvidálni kellett. Nagyobbik fiát öt kilogramm kékkő (a szőlő permetezéséhez szükséges szer) "rejtegetéséért" ítélték komlói bányakényszermunkára, de előtte még a község központjában őt bűnözőként ábrázoló plakátokat ragasztottak ki; kisebbik fiának a feleségét pedig rendre azzal zaklatták, hogy a saját érdekében váljon el "osztályidegen" férjétől. Az életerős, hatvanöt éves gazda, miután mindenét - földjét, tanyáját, jószágait - elvették, még 1952-ben belehalt a megaláztatásokba, s nemsokára követte őt a fiúk édesanyja is.
Ez speciel az én közvetlen felmenőim története. De a két megyével keletebbre történteket feldolgozó Kulákprés a Závada család sorsán keresztül róluk, s további ezrekről is beszél. A tavaly ősszel harmadjára megjelent kötet alcíme szerint család- és falutörténeti szociográfia, amely Závada szűkebb pátriájának, a békési Tótkomlósnak az 1945 és 1956 közötti időszakát dolgozza föl. (A mű érdekes abból a szempontból is, hogy egyszersmind a Závada-regények színterét mutatja be; de e motívumtörténeti aspektussal most nem foglalkozom.) Korrekt históriai tájékozódásának köszönhetően Závada könyve azonban jóval több puszta helytörténeti munkánál: a tótkomlósi évtizedek tágabb kontextusba emelése általános érvénynyel tudósít egy létforma, egy társadalmi réteg megsemmisítéséről és eltűnéséről.
A visszataszító (orosz, de még inkább "szovjet" eredetű) kulák szóval jelölt csoportot nem csak a módosabb, 30-35 holdnyi birtokkal rendelkező gazdák alkották; ide tartoztak azok a kisbirtokos, a betevőjükért nap mint nap megharcoló szegényparasztok is, akik alacsony státusuk ellenére is önállóan igyekeztek boldogulni. A "kulákok" ellehetetlenítése nem sokkal a II. világháború után kezdődött, de brutálissá 1947-48 után fokozódott. Magánjavaik elrablása - a kötelező beszolgáltatások, a legrafináltabb címeken kivetett adók és "a dolgozó nép érdekeire" hivatkozva az ún. tagosítások révén - az ellenük folytatott népköztársasági hadjáratnak csak az egyik része volt: azzal párhuzamosan folyt nyilvános meghurcoltatásuk is. A "zsírosokról", a sötétben bujkáló "parazitákról", "férgekről" és fegyverkező szabotőrökről szóló (a Kulákprésben bőven idézett) kolumnás cikkek nyelvezete persze - többek között a Bacsó Péter-féle tréfáskodó feldolgozásoknak köszönhetően - már régóta hat inkább nevetségesnek, mintsem elborzasztónak; holott funkcióját tekintve mindez sokkal közelebb áll a nyilaslapok vagy (későbbi példát hozva) a kivég-zendő tuszik lakhelyét beolvasó ruandai rádióadó világához, mint a Ludas Matyiéhoz.
Noha nagyszüleiről és szüleiről mesél - s közli levelezésüket a legsötétebb évekből -, Závada Pál egyszer sem válik érzelgőssé; beszédmódjában egyszerre van jelen személyesség és távolságtartás, s hogy az arány nem billen el egyik vagy másik irányba, az már elbeszélői tehetségének folyománya. De ez a fajta arányosság teszi hitelessé elemzői magatartását is: a paraszti világ szétverését részvéttel ábrázolja, de e létformát korántsem idealizálja. Nemcsak közösségteremtő és -megtartó erejét mutatja meg, de az egyedi lét kiteljesedését gátló korlátait is; azt, hogy e társadalmi réteg merev tradíciói alig-alig engedtek teret a kulturális-életmódbeli felemelkedésnek; a polgárosodás csak e réteg néhány tehetséges és vállalkozó kedvű tagját jellemezte.
Hogy egy szerves fejlődés során mindez merre mozdult volna el, arra választ már sohasem kapunk. Závada Pál e közeg múltbéli életvilágát és államilag vezényelt felszámolását igyekezett minél hívebben rekonstruálni - sikerrel.
Magvető, 2006, 468 oldal, 2990 Ft
