Érzékeny plánta (Harcos Bálint: Naiv Növény)

  • Földényi F. László
  • 2007. március 1.

Könyv

Van Shelleynek egy verse: Az érzékeny plánta, amely egy reménytelenül szerelmes mimózáról szól. E mimosa pudica a kert többi növényétől eltérően nem a saját fajtabeliek közül keres magának társat, hanem magába a Szépségbe szerelmes.

Van Shelleynek egy verse: Az érzékeny plánta, amely egy reménytelenül szerelmes mimózáról szól. E mimosa pudica a kert többi növényétől eltérően nem a saját fajtabeliek közül keres magának társat, hanem magába a Szépségbe szerelmes. Vágya olyasmihez vonzza - vagy taszítja -, ami nincs, s e reménytelen vonzalomba - szerelembe? - azután annak rendje s módja szerint bele is pusztul. A földben gyökerezik ugyan, de leveleit és lelkét maga a földöntúli igézte meg.

Harcos Bálint prózakötetének hőse és egyben elbeszélője szintén egy növény. Legalábbis annak nevezi magát: Naiv Növénynek, amely - vagy aki - azonban rögtön a legelső oldalon sietve leszögezi: "A naiv növénynek nincsen gyökere. Olyan eloldva élek, hogy még a valóságot is elhiszem. Világtalan vagyok." Furcsa növény: nincs gyökere, mert a föld nem fogadta be. Akit viszont nem fogad be a föld, az porrá sem lesz később. Kárhozata a halhatatlanság. Kárhozat a javából, hiszen akinek nincs köze a földhöz, az a feltámadásra is hiába vár.

Se élő, se halott e prózafolyam hőse; túl van a pusztuláson, de a születésen innen. Itt, ebben a seholsincsben jelölhető ki a Naiv Növény helye. S ő maga is innen szólal meg: erről a senkiföldjéről, amelyet nemcsak térben nem lehet lokalizálni, de az időben sem jelölhető el. Magában a semmiben gomolyog hát az, aki e könyv lapjairól az olvasóhoz szól. Kezdetben nincs neme, nincs neve, nincsenek társai és nincs világa. Csupa-csupa nincs. A fosztóképzők mentén bontakoznak ki a kontúrjai, amelyek azonban, mint Próteuszé, folyton változnak, alakulnak. Növényről van ugyan szó, de akár felhőnek is nevezhetném. A kisemmizettség állapotában él - kicsit emlékeztet az úgynevezett negatív misztika nem létező istenére, amely éppen a nemléte miatt több és hatalmasabb mindenkinél. Ilyen a Naiv Növény: szigorúan értelmezve nincs, nem létezik; ám ha nincsen világa - vagyis "világtalan" -, akkor azért, mert az egész világ őbenne sűrűsödik össze.

A Naiv Növény lehengerlő, zuhatagszerű monológjával indul Harcos Bálint könyve, s már az első bekezdések egyikében kitűzi célját: a megszületést. Hiszen ha nincsen hely és nincsen idő, akkor nincsen anyag és nincsen kiterjedés, nincsen test, sőt nincsen lélek sem. És persze nincsenek szülők, akik nemzzenek és létrehozzák azt, aki születésre vágyik. "Ha a születésemről van szó, már a saját anyámban sem bízom" - mondja egy ízben a Naiv Növény. A legbiztosabb, ha önmagát szüli meg - a semmiből. E szülési - önszülési - folyamatról szól a könyv első része, hogy azután a felénél eljussunk egy anya figurájához, aki pár lapon a magyar irodalomban párját ritkítóan illúziótlanul és könyörtelenül van megrajzolva.

Megszületni akar a Növény, ami nem kevesebbet jelent számára, mint azt, hogy a világot próbálja kipréselni magából, hogy ez azután befogadja őt. Egy nehéz szülést követni nyomon e könyvben, amelynek során a szülési fájdalmak válnak a legláthatóbbakká. S ha fájdalom támad, akkor az ember elátkozza a teremtést - beleértve önnön születését, noha éppen e születést tűzte ki célul maga elé. A Naiv Növény a teremtés révén a teremtés folytonos visszavonását gyakorolja.

Harcos Bálint épp olyan magasra helyezte a mércét új prózakötetében, mint legelső könyvében, a 2002-ben megjelent nagyszerű Harcos Bálint Összes-ben, amit az utóbbi évek egyik legjobb verseskötetének tartok. A mostani prózakötet véget nem érőnek tetsző, és valóban, még sokáig folytatható monológgal indul, amelynek alaphangját az átokban és az átkozódásban fedeztem fel. Más hangnemek is kihallhatóak persze a könyvből, engem mégis ez ragadott meg a legjobban. Egyrészt azért, mert ritkán szembesülni a magyar irodalomban ilyen következetesen végigvitt gyűlölettel és a világgal szembeni elutasítással. Másrészt, mert ezt stilárisan ragyogón oldotta meg. Harcos Bálint prózát írt, de vérbeli költőként, akinek szinte sehol nem csúszik el a hangja, s - talán csak egy-két helyet leszámítva - stilárisan végig ugyanazon a hőfokon tartja a nyelvet, a megbicsaklás halvány jele nélkül. Harmadrészt pedig egy olyan hagyományhoz nyúl vissza, amely a magyar irodalomban mindig is háttérbe volt szorítva. Vallomásos, belső monológ ez a kötet, amelynek előképei között Lautréamont-t és Artaud-t éppúgy felismertem, mint Dosztojevszkijt vagy a naplóíró Csáth Gézát. Vagyis azokat, akik a közvetlenség nagy stilisztái, de úgy, hogy ezt nagyon is közvetett, értsd: nyelvileg rendkívül átgondoltan és tudatosan megszerkesztett módon érik el. Folytonos önreflexió jellemzi ezt a prózát, úgy, hogy ez csöppet sem megy a magas hőfok és az ele-ven szenvedély rovására. Ez menti meg azokat a részeket, amelyek akár rosszul is végződhetnének. A könyv második felében, Az ugrás című részben például a Naiv Növény egy lánnyal kialakított szadomazochisztikus kapcsolatát írja le, a lány megalázásának és gyötrésének megannyi stációján vezetve végig az olvasót. "A szenvedése volt a munícióm", írja egy helyen, s az olvasó hajlamos lenne továbblapozni, hogy nagy ívben elkerüljön egy régi, közhelyszámba menő témát, az amorális szerelem csontig rágott toposzát. És mégsem lehet továbblapozni: a téma a régi, de az, ahogyan Harcos Bálint szavakba önti, újszerű. A régi dal mintha először szólalna meg. A szenvedés és az ebből fakadó kéj az irodalomban kimeríthetetlennek látszik - csupán megfelelő nyelv kell hozzá, hogy mindez feneketlenné tudjon mélyülni. Harcos Bálint pedig uralja ezt a nyelvet.

Hadd idézzek egy részt ebből a véget nem érő átokzuhatagból. "Végtagok és égtájak nélkül zuhanok, levándorol rólam az arcom, a nevem, a nemem, a fajom, minden. Öklömnyi mélyen kikanalazzák a szememet, az orromat, mert rég elkorhadtak egy csinos gombafajtól. Az arcom: megjegyezhetetlen. Nincs ujjlenyomatom. Nincs immunrendszerem. Tekergőzöm. Vonaglok. Izomrekonstrukciót hajtanak végre rajtam, hegeket metszenek ki, középre helyezik a köldökömet. Fájdalomcsillapítókon élek. Műanyagot eszem és iszom, mint egy egészséges gép." Hamisítatlan Artaud - mondanám első hallásra. Másodjára azonban: hamisítatlan Harcos Bálint. Mert mialatt hőse, a Naiv Növény mondatról mondatra, lapról lapra felépíti önnön hiányát, amely kiteljesedett Énjével lesz azonos, közben egy különös metamorfózis is bekövetkezik. A kezdetben kontúrok nélküli Én, akinek még az énje sem létezett, a könyv végére világszerűvé válik. Gomolygó felhőként ereszkedik a város fölé - ez esetben Budapest belső hatodik kerülete, az egykori gettó utcái fölé, s egy egészen különös városkép vázolódik fel a könyv utolsó lapjain. Bevallom őszintén: nem látom pontosan, hogyan jutottunk el a kezdeti önostorzó vallomásos prózán, majd a szadomazochisztikus szerelmi szál betétjén át ehhez az utolsó részhez. De Harcos Bálintot itt sem hagyta cserben a stílusérzéke, és nemértés ide vagy oda, lenyűgözött ez az utolsó rész. A hatodik kerület egy szürreális álomként bontakozik ki: minden elrajzolt és túlzott, ám ettől csak pontosabb és igazabb. A fenti hiány - az elbeszélő én által fölépített hiány - pontosan beleillik a lenti hiányba, az egykori lakóitól megfosztott kerület negatív öntőformájába, amelyet most még egykori lakóépületeitől is készülnek megfosztani. A születés mintha ezzel a hazaérkezéssel következne be: a könyv végére a Naiv Növény az őt hazaváró hiányba született bele.

Nem könnyű olvasmány. A kifáradás éppúgy veszélyezteti az öngyötrő vallomászuhatagot, mint az ezt befogadó olvasót. Bevallom, voltak mondatok, sőt bekezdések, ahol úgy éreztem: sok. De a könyvből áradó energia mindig túlsegített ezeken a pontokon. S ezt utólag azzal tudom magyarázni, hogy Harcos Bálint a mértéktelen iránti mély vonzódása közepette tökéletesen tisztában van a mértékkel is. Ami ez esetben az írás tiszteletét jelenti. E kettő együtt gondoskodott róla, hogy könyve győztesen kerüljön ki a rá leselkedő vitathatatlan veszélyek közül.

Ulpius-ház, 2007, 159 oldal, 2580 Ft

Figyelmébe ajánljuk