Mit is ünneplünk augusztus 20-án? Államalapítónkat, az új kenyeret, az alkotmányt, a nemzeti megmaradást? Korszakonként mást és mást, azt, amit az adott kurzus - a dualizmustól, a Horthy- és Kádár-koron keresztül a millecentenáriumig - megkövetelt, amit a hatalmon lévő rendszer a maga legitimációja szempontjából fontosnak tartott. Ha pedig nem volt kéznél éppen egy pompás kis hagyomány, népszokás, hát kitaláltak valamit. Szegény náció vízzel főz - sugallja a nemzeti köldököt vizslató könyv.
Kovács Ákos kultúrantropológus igencsak népszerűtlen feladatra vállalkozott. Az így ünnepeltek ti (pontosabban: mi) típusú felütés ugyanis a legszentebbnek tartott nemzeti ünnepeket, szimbólumokat szedi ízekre, olyan tabutémákhoz nyúl, melyeket pártpolitikai hovatartozástól, ideológiai alapállástól függetlenül mindenki szentnek és sérthetetlennek tart, melyekben az oly' áhított nemzeti egység ölt testet. Bár mostanság egyáltalán nem trendi együtt ünnepelni március 15-én, augusztus 20-án vagy október 23-án, az egymást negligáló felek nem az adott hagyomány eltérő értelmezése miatt civakodnak, inkább az ugyanazon tradíciók feletti hatalomért vetélkednek, anélkül, hogy ismernék a hagyományok előtörténetét, genealógiáját. Sokkal nagyobb a gond, ha ismerik, mert akkor olyan szimbólumokat tesznek cinikus módon magukévá, amelyeket nemegyszer embertelen eszméket valló mozgalmak vagy rezsimek építettek bele a nemzeti identitástárba. Kovács tanulmányai pont arra derítenek fényt, hogy e rítusok, tradíciók
zöme a szélsőjobbnak,
esetenként Rákosi propagandistáinak vagy Kádár népfrontpolitikájának köszönhetően lettek a nemzeti szimbólumrendszer részei.
A magukra valamit adó történészek, etnográfusok, irodalomtörténészek körében ma már közhelynek számít, hogy a nemzet konstrukció, az elmúlt két évszázad találmánya, amelynek megvannak ugyan a középkorra visszanyúló eszmei gyökerei, de a modern társadalmi, gazdasági, politikai berendezkedés felismerhetetlenül átstrukturálta, átszabta őket. Árpád népe vagy a feudális natio hungarica semmiben nem azonos az első világháborúban "a kutya Szerbia" megbüntetésére induló magyar nemzettel. Az újkori nációk kialakulása, a nacionalizmusok által befolyásolt identifikációs mechanizmusok szorosan összefüggnek a modern centralizált államgépezet, a hatalomgyakorlás új metódusainak kialakulásával. Ennek megfelelően a nemzeti hagyományok sem spontán szökkentek szárba, miniszterek, bürokraták, hivatásos propagandisták tucatjai dolgoztak keményen azért, hogy a nemzettudatot berendezzék és működtessék - függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszerről volt/van éppen szó. Ebben a felismerésben nincs semmi új, ezt már a 19. század derekán a Német ideológiában pontosan körülírta Marx, majd ez a dekonstruktív szál határozta meg a reflexiót Nietzschétől Foucault-ig.
A kitalált hagyomány jelentősége abban áll, hogy bemutatja: a nemzeti szimbólumrendszer java xenofób, a bezárkózást részesíti előnyben, s vajmi kevés demokratikus elemet olvasztott magába. Mégis: 1990. augusztus 20-án magát a polgári szabadelvűség hívének valló Göncz Árpád helikopterrel érkezett Pusztaszerre, hogy részt vegyen a nagy pompával megrendezett első "szabad" Szent István-ünnepen. Ezzel a lépésével nem volt egyedül, az emlékmű mellett ott virítottak az MDF, az SZDSZ és a Fidesz sátrai is. Pedig ennek a nemzeti "szent helynek" a története enyhén szólva gyomorforgató, esetenként önparódiába hajlik - derül ki Kovács Ákos kutatásaiból. Az Árpád-kultusz pusztaszeri meghonosítását még az 1890-es években a kuruc költemények hamisítójaként elhíresült Thaly Kálmán szorgalmazta, de hivatalos kegyhellyé, a politikusok számára zarándokhellyé csak a kádári konszolidáció idején vált. Ugyanis 1945-ig egy civil szervezet, a Pusztaszeri Árpád Egyesület (PÁE) vitte itt a prímet. Az egyesületet kezdetben igazi mikszáthi figurák alkották, akik mulatni, tivornyázni jártak ki a pusztaságba. Természetesen az irtózatos menynyiségű bor mellé "ősi magyar étek", gulyás dukált. A rítusok is eklektikus módon tevődtek össze, a kiindulópont Anonymus gesztája, mely szerint a magyarok a honfoglalás pillanatában itt gyűléseztek először, és azért nevezték el a helyet Szerinek, mert "ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának". A történelmietlen, buta etimológián alapuló argumentáció persze senkit sem zavart, ehhez később komoly történészek is nevüket adták. Az egyesület tagjai és Szeged város hivatalosságai egyszerre ünnepelték itt a pogány Árpádot, a keresztény államot alapító Istvánt, a kurucokat, vagy Árpád "méltó utódját", Kossuth Lajost. A szervezők nagy álma volt, hogy Pusztaszer olyan legyen a magyaroknak, mint "Mohamed sírja az igaz hívő muzulmánoknak". A szakralizálás is igen korán megtörtént, igaz, egy ideig azon ment a vita, hogy
túlságosan katolikus
az ünnepségek jellege, ami persze a reformátusoknak nem tetszett. A két világháború között az Árpád Egyesület lett a szélsőjobbos turanizmus fő bástyája, Pusztaszeren a revizionista MOVE, a Turul Szövetség vonult fel egyenruhában, majd megjelentek a nyilasok, a nemzetiszocialisták. Furcsa, hogy az egyesület a Horthy-korban egyszer sem tudta elérni, hogy a kormányzó részt vegyen az ünnepélyen, a konzervatív-jobboldali kormányok távol tartották magukat a szélsőjobb bulijától. Bezzeg a kommunisták nem zavartatták magukat, az 1945-ös rendezvény két főszereplője Nagy Imre és Révai József. Az 1970-es években az ünnep már "munkás-paraszt" találkozóvá vedlett, Árpád vezért Lenin-dalokkal dicsőítették, és ebben az időszakban szállították át a fővárosból a Feszty-körképet is. 1990-ben az ide igyekvő pártokat vagy Nemeskürty István millenniumi kormánybiztost, illetve a "magyar panteon" kiépítését támogató köztársasági elnököket csöppet sem zavarta, hogy az Árpád-kultusz újjáélesztésében a rendszerváltás idején a Nagy Szittya Történelmi Kongreszszus vagy az Õsi Gyökér Munkatörzs játszott igen jelentős szerepet. Ennek fényében kissé nevetségesnek tűnik a XII. kerületi Turul-szobor elleni tiltakozás.
Kovács hasonló alapossággal vizsgálja a kenyérszentelést, az "új kenyér ünnepét" is, megmutatva, miként transzformálódik a cselédvilág legitimálására kitalált aratóünnep "gyönyörű magyar szokássá", Nemzeti Búzaünneppé. 1941-ben az országgyarapító Horthy szegi meg a kenyeret a szabadkai Hitler téren, majd négy évvel később már a magyar nép ünnepli nagy fiát, Rákosi Mátyást ezzel a gesztussal. A két világháború között pörge bajuszú, ezüstpitykés mentébe bújt legények tartják a nemzetiszín szalaggal átkötött cipót, a Kádár-korban már a búvárlányok jelentik a fő attrakciót. 1989-ben végül az MDF, az SZDSZ, a Fidesz és a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság eldönti, hogy az MSZMP-t közös erővel kizárják az ökumenikus kenyérszentelés ünnepéről. Nagyító alá kerül továbbá a Szent Kristóf-kultusz, a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe is, de arra is fény derül, mennyire nem ősi magyar hangszer a tárogató.
A tanulmányok inkább elbeszélnek, mint elemeznek, ezért a szöveg rendkívül olvasmányos, sok esetben már-már parodisztikus, pedig a szerző nem karikíroz, egyszerűen csak idézi a különféle korszakokban megrendezett ünnepek szónokait, a korabeli újságcikkeket, esetleg a Magyar Kommunista Párt közleményeit. A kötet függelékében ezek közül több teljes terjedelmében olvasható: a magyar butaság kultúrtörténetének igazi gyöngyszemei.
Kalligram Könyvkiadó, 2006, 446 oldal, 3500 Ft
