Az angol irodalom nagyon erős. Árnyalni kell persze a kijelentést: az angol nyelvű irodalom hihetetlenül erős, hiszen a jó nevű és jól író szerzők többsége vagy nem Angliában látta meg a napvilágot, vagy bevándorló, vagy volt gyarmatokon születettek gyermeke. Angol író kevés van: vannak jó ír - Frank McCourt, Roddy Doyle -, skót - Ian McEwan - szerzők, de valódi, marmite-on felnőtt igazi angol szerző alig akad. Az angol nyelvet legjobban bíró kortárs írók közt akad trinidadi, dél-afrikai, indiai és japán: Kazuo Ishiguro. Az 1954-ben Nagaszakiban született, de hatéves kora óta Londonban élő Ishiguro fontosabb művei megjelentek már magyarul, egy remek novellája is, a Test és tükör című antológiában. Tehát a népszerűbb angol szerzők közé is tartozhatna, de a magyar olvasók leginkább csak azért ismerik, mert az ő regényéből készült a Napok romjai című film, Anthony Hopkinsszal megtámogatva.
Ishiguro több műfajban kipróbálta magát, és kettőben maradandót alkotott. A napok romjai - magyarul A főkomornyik szabadsága címen jelent meg - klasszikus angol regény, főúrral, már a hülyeségig lojális komornyikkal, az Árva korunkban krimi, a Ne engedj elÉ pedig - nem klasszikus, tehát nem kreált szavakkal dobálódzó űrlények armadáját felvonultató - sci-fi, enigmatikus, fantasztikus könyv.
A regénynek nem a sztorija különleges - három barát, pontosabban egy bizarr szerelmi háromszög története -, hanem a helyszíne (emiatt mondják sci-finek): egy különleges elitiskolában játszódik, a főhős, Kathy H. az iskolaéveire emlékezve idézi fel kapcsolatát az örök vesztes (vagy ahogy az angol iskolákban mondják: nerd) Tommyval és Ruthszal. Az iskola látszólag olyan, mint a legkiválóbb angol oktatási intézmények, egy elrejtett és óvott Eton, ahol senki sem az, akinek látszik: akárcsak egy misztériumdarabban, a jókról kiderül, hogy romlottak, mint egy szipózó sztriptíztáncos, a rosszakról, hogy szemérmes jótevők. Talán ezért is tekinthető a regény legközelebbi rokonának Szabó Magda Abigélje, és nem azok a kiváló regények, amelyek katonaiskolák szenvedő kis hőseit állítják középpontba. Ishiguro rafinált iskolai szabályrendszert, napirendet és egy ragyogó, fehér, steril világot alkotott. Érezni a sivár termek klórszagát. Az iskolai szabályok mögött egy határozott célt lehet sejteni, de a történetbe és a remekül megírt tan- és egyéb termekbe bevezető Kathy H. keveset árul el. A cselekménybe ügyesen beleszőtt titkok tartják fenn az olvasó utolsó oldalakig nem lankadó, szívós érdeklődését. A regény végéig nem derül fény arra, miért nem lehetnek a tanulók betegek, hol rejtőznek, kik a szüleik, és miért adták be őket ebbe a különös bennlakásos intézetbe, miért nem tarthatnak tárgyakat, és legfőképpen miért biztatják őket alkotásra, és miért ápolgatják, fényesítik kreativitásukat.
Minden fejezet végén Kathy H., az elbeszélő, megpendít egy titkot, és hozzáteszi: de még nincs itt az ideje annak, hogy erről beszéljek - majd a következő fejezetben e titokról fellebbenti a fátylat, hogy egy újabb titokkal hozakodjon elő. A narratív szerkezet mégsem ilyen egyszerű: ugyanis minden fejezet és minden újabb titok mögött ott van a nagyobb rejtély: miért vannak a gyerekek ebben az elitiskolában, mit akarnak velük, milyen cél szolgálatában állnak. A gyerekek sem értik, hogy miért kivételeznek velük, miért és ki tett lakatot tanáraik szájára. Egyetlen oktató szánja csak rá magát, hogy felvilágosítsa a veszedelmesen fantáziáló tanítványokat, mire számíthatnak a ballagás után.
Minden látszat és utalás ellenére a Ne engedj elÉ nem társadalomkritika, mint a hasonszőrű sci-fik többsége. Elsősorban a barátságról súg a fülbe intim részleteket, s ha nem is minden kérdésre lelünk választ, egy nagyon fontosra igen: egyedülálló és utánozhatatlan lények vagyunk-e.
Fordította Kada Júlia, Palatinus, 2006, 317 oldal, 2690 Ft
