Nagy Koppány Zsolt regényét olvasva nehéz elsőre pontosan megmondani, hogy mivel (vagy kivel) is állunk szemben. A szerző ugyanis mintha túl sok és egymásnak gyakorta ellentmondó támpontot adna nekünk, bizonytalanságban tartja az olvasót, amíg csak lehet. És annál tovább is. Az író a regény keletkezésének folyamatát szeretné bemutatni, az összes kétséget, bizonytalanságot, önámítást és slendriánságot, ami az írással jár, járhat. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik ahhoz a látszathoz, hogy a születendő mű története is fontos, hiszen tulajdonképpen azt szolgálná minden fáradozás. A keletkezéstörténet és a valódi történet elmeséléséhez egy igen veszélyes elbeszélői modort választ, többes számban kezd el magáról (a szerzőről) beszélni, nosztalgikus hangnemet igyekszik alkalmazni tehát, és talán föl is vállalja a modorosság vádját. Mintha arra tenne kísérletet, hogy eltávolítsa művét és önmagát a posztmodernnek mondott alapállástól, miközben valójában végig arról beszél. És néha úgy is.
Történetének első fele egy esetlen Szindbád kalandozása ("téblábolása"), aki keresi a boldogulást és a boldogságot, vagy hogy egészen pontosak legyünk: egy nőt. Konkrétan egyet, de addig is, amíg őt megtalálja, bármelyiket. Eleinte fölsejlik egy generációs mese lehetősége, amiben pályakezdő angoltanárok keresik önmagukat és egymást a nagyvárosban, de erről az élményről hamar le kell mondanunk, mert a szerző látszólag egészen mással van elfoglalva. Pedig Nagy Koppány Zsolt jó érzékkel és pimasz humorral képes egy-egy karakter személyét és életútját megrajzolni. Emlékezetesek azok a részek, amikor egy jelentéktelen mellékszereplő jövőjét és végzetét foglalja össze pár szarkasztikus mondatban ("... kizárják az orvosi kollégiumból, úgyhogy megint vonatra száll és örökre nyoma vész"). Vagy amikor elhagyja az önként vállalt kínos elbeszélői alapállást, és egyik szereplője bőrébe bújva beszél, például egy vidéki lány és maffiózó hajlamú barátja kapcsolatáról, a naivnak becézhető lány szemszögéből természetesen. Szintén pontosan és találó gúnnyal ír az önjelölt költő, Balog Valér életútjáról. Épp ezeket a kellemes szakaszokat olvasva tűnik igazán sajnálatosnak, hogy csak főhőse, Jozefát úr esetében nem tartja meg azt a távolságot, ami ahhoz volna szükséges, hogy szerethető és bűntudat nélkül kikacagható karaktert hozzon létre. Jozefát úr téblábolása egyben mintha a szerző téblábolása is volna, témája és hőse körül.
A regény második felében azonban némi magyarázatra találhatunk, és az írói szándék is egyre nyilvánvalóbbá válik. A második történet Jozefát ura egy középkorú férfi, egykötetes szerző, a legesetlenebb fajtából. Nem tudja még, hogy az írás már a hivatása-e, vagy még csak időigényes és sok önmarcangolással járó hobbi ez csupán; mármint az, hogy regényt akar írni. Ezekben a fejezetekben válik nyilvánvalóvá Nagy Koppány Zsolt valódi szándéka, amikor is már látni engedi: a sok magyarázó és értékelő jellegű kitérő mind arra szolgált, hogy egy regény születésének körülményeit mutassa be. Egy posztmodern regényét, hogy egészen pontos legyek, és ez a fontos. A szerző úgy kívánja karikírozni a mai kanonizált próza stílusát, hogy annak elemeit mind felhasználja, és megpróbálja túlírni. Túljárni az eszén. Felkészültségét jelzi azzal, hogy miközben a regényírás gyötrelmét mutatja be hősén, végigveszi ezeket az elemeket, idéz, úgy tesz, mintha csalna, aztán le is leplezi önmagát. Elébe megy a kritikának, amikor kritikákat "idéz be" és "sejt meg" előre, lábjegyzetel, állandóan módosítja és kijavítja önmagát. Stílust parodizálna. A gyakran ígéretesnek tűnő módszerhez azonban mintha nem a megfelelő célpontot választotta volna ki. A regény létrehozásának nehézségeinél ugyanis sokkal érdekesebbnek és aktuálisabbnak tűnik a mondat születésének körülményeivel foglalkozni, de erről Jozefát úr tépelődései során nem esik szó. Mintha átugrana egy lépcsőfokot. Vagy megkerülne egy problémát.
Helyette a szerző bőségesen foglalkozik az olvasóval, akárha állandóan szóval tartaná, olvasói magatartásokat feltételez, aztán elnézést kér mindenért. Előremenekül. Olyan vendég képe sejlik fel, aki előre bocsánatot kér az asztaltársaságtól a disznó viccért, aztán amit mond, az se nem disznó, se nem vicc.
Pedig olyan a társaság, hogy nyugodtan lehetne. Nem zavarna senkit, sőt várják is, hátha végre valaki.
Alexandra, Irodalmi Jelen Könyvek, 2006, 416 oldal, 2499 Ft
