Száz Pál Arcadia című regénye - posztmodernen innen, posztmodernen túl - az utóbbi évek egyik legbátrabb és legizgalmasabb, különutas irodalmi kísérlete: a szerző megpróbálta Csokonai Vitéz Mihály helyett megírni azt a naplószerű verses regényt, amit a jó Vitéz nem írt meg soha. A regény mégsem illeszthető a Psychévagy a Tizenhét hattyúk mellé, hiszen nem törekszik tökéletes irodalmi rekonstrukcióra, és nem akarja elhitetni magáról, hogy a múltból érkezett: "lugasra lomb-ernyők / nyílnak nyalka erdők / méhek mézért kontárkodnak / gúnyás gyalylyak kacarásznak / S a jó fa virít a panel töv. / szürke falán szürke köv. / Nincsen semmi de folyt köv." A szerzői vagányság odáig fajul, hogy profi stílusérzékkel eleveníti meg a felvilágosodás korának miliőjét és nyelvtanát: "Ottan állott előtte egész való élete: A tirkitarka kertecske, az árnyas könyvtárszoba, az ágy szeretővel, berkek, madárdal és üres borosflaskó, de a sirok is amottan túl." Elsőre akár unalmas és öncélú műveltségfitogtatásnak tűnhet Száz Pál őrülete, de a szöveggel küzdve hamar kiderül, hogy nem hiú stílusgyakorlatról vagy filológiai becsípődésről van szó, sokkal összetettebb misszióról. Ez pedig maga Arcadia, az idilli állapot, a költészet és a műveltség tökéletes államának felkutatása. És Száz Pál mindezek elérhetetlenségének tudatában, a maga sajátos módján nyomoz Arcadia után, miközben ő maga lesz Arcadia krónikása, aki "Régi Arcadia emlékét megírta, / ' vala első testaméntomosa. / Így menté írásba / Az rég holt szépségét az elmúlt koroknak."
Kalligram, 2011, 325 oldal, 2990 Ft
