Szemben a jövővel

A tokaji írótábor 1986-os tanácskozásáról

Tavaly nyáron jelent meg a tokaji írótábor 1986-os konferenciájának jegyzőkönyve a Magyar Napló és a napjainkban is létező rendezvénysorozat közös kiadásában. Kákay Viola és Soltész Márton szerkesztették és rendezték sajtó alá a kötetet, eligazító jegyzetek és egy igen alapos bevezető tanulmány kíséretében.

Annak ellenére, hogy a konferencia az 1985-ös monori és az 1987-es lakitelki tanácskozás közé esett, és ezekkel szemben nem a rendszerkritikus értelmiség illegális akciója volt, hanem a hivatalos szervek által engedélyezett nyilvános fórum (olyannyira, hogy a Napjaink nevű miskolci folyóirat lehozta az előadásokat és a hozzászólások egy részét), és nem az ország demokráciahiányát, hanem a realista irodalom politikai elnyomását kárhoztatta, célként pedig nem a pártállam felszámolását, hanem csak az irodalompolitika megváltoztatását jelölte meg, még így is tanulságos kor­dokumentumnak gondolom, éppen a sajátos, megkülönböztetett helyzete miatt. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az irodalomnak hagyományosan nagy volt a súlya a magyar kultúrában, emellett nem elhanyagolható szerepe és ereje volt a politika befolyásolásában és formálásában is.

A főszereplők

A tokaji tábort évente rendezték meg, a hatalom részéről azzal a kevéssé leplezett céllal, hogy lehetőleg túlbiztosított körülmények között, szabályozott mederbe terelve kapjanak hangot az írók aktuális sérelmei, és hogy ezzel mintegy kiengedjék a felgyülemlett gőzt. A most megjelent kötetben helyet kaptak azok a dokumentumok is, amelyek részletesen bemutatják, hogy az írótábor szervezőinek milyen körültekintően kellett eljárniuk, és milyen messzemenően kellett egyeztetniük az illetékesekkel, hogy kit hívjanak meg és kit ne, vagy kit kérjenek fel előadónak és levezető elnöknek.

Az 1986-os tanácskozás címe a fellengzős Valóság – elkötelezettség – közéletiség volt, alcíme pedig a jóval kézzelfoghatóbb Mai irodalmunk társadalmi presztízse. A nyitó előadást Czine Mihály, az ELTE 20. századi tanszékének egyetemi tanára tartotta, a korreferátumokat pedig Tarján Tamás, aki ugyanezen a tanszéken oktatott és én, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. Czine Mihály neves Móricz-szakértő volt, a népi írók mozgalmának elismert kutatója és e hagyomány lelkes újraélesztője-ápolója. Tarján Tamás és én fiatalabb korosztályhoz tartozunk, és már csak ezért is világok választottak el minket Czinétől. Tarján egy kitűnő Nagy Lajos-monográfiával a háta mögött éppen 1986-ban kapott József Attila-díjat. Szélesebb körben a Reményi József Tamás társaságában a kortársakról írt irodalmi paródiái tették ismertté nevét. Én sem számítottam már kezdőnek, a Németh G. Béla által szerkesztett, Arany János nagykőrösi korszakát merőben újszerű módszerrel vizsgáló, szakmai körökben nagy feltűnést keltő és vitákat kiváltó elemzéskötet, Az el nem ért bizonyosság egyik szerzője voltam, 1979-ben pedig önálló tanulmánykötetem jelent meg a Magvetőnél. Részt vettem a közoktatás megújítását célzó akadémiai reformtörekvésekben, Szegedy-Maszák Mihállyal és baráti körömmel (Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc) 1979 és 1982 között gimnáziumi irodalomtankönyveket írtunk, amelyekkel sikerült alaposan felforgatni a pedagógus-közvéleményt. A tokaji meghívást (mint az kiderül a dokumentumgyűjteményből) csak hosszú hezitálás után, irodalomszociológusi minőségemben kaptam meg (ugyanis egy értékszociológiai vizsgálatot vezettem az intézetemben).