Könyv

Ötszáz év múlva

Johan Huizinga: Őszi középkor

Kritika

Az újraolvasás öröme nem pusztán abban különbözik az első találkozástól, hogy rácsodálkozhatunk önmagunk, s ezáltal a szöveg változásaira, de a tágabb környezetét is észrevehetjük: Huizinga akkor írta kultikussá vált kultúrtörténeti munkáját a középkor őszi ragyogásáról, szélsőséges vízióiról, kiüresedett rituáléiról, babonás, felhevült lelkiállapotairól, amikor a 20. század Európáját a vizsgált korhoz hasonló bosszúszomj és indulat fűtötte.

Az első hiteles magyar fordítás pedig egy olyan esztendőben ér el hozzánk, amikor a Nyugaton megfogalmazott világrendet, de még az ember kozmoszban betöltött szerepét is kihívások érik, és egymás után döbbenünk rá a pénzzel, munkával, nemiségünkkel és hiedelmeinkkel kapcsolatos mániáinkra.

A holland Huizinga nem volt szokványos történész. Indológusként szerzett diplomát Gröningenben, a szankszkrit nyelvtudomány a spiritualitás felé vonzotta, inkább tudósként, mintsem hívőként: „nagyon gyenge keresztény vagyok” – tartotta Erasmushoz hasonlóan. Kevés tanítványa volt, nem volt iskolateremtő, halála után a holland szakmánál is előbb ismerték el a franciák, a britek és az amerikaiak, de életében többször is felterjesztették a Nobel-díjra. Kaméleonszerű alakváltásai megdöbbentették a kollégáit: szanszkritológusból lett történész, majd társadalomtudós, s végül antropológus akkor, amikor a tudományág jobbára nem is létezett. Bár az utókor önkéntelenül is összekötötte Oswald Spenglerrel, Huizinga már befejezte a Herfsttij der middeleeuwen kéziratát, amikor eljutott hozzá A nyugat alkonya, melyet önérzetesen meg is bírált, amiért „mágikus zamata” elfedi a sorok közé bújtatott méreg ízét: „Spengler nem tudja, mi az a történelem” – szólt a sommás verdikt, miközben épp Huizinga lett az, aki önkényesen új jelentést adott a történetírásnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.