Az első hiteles magyar fordítás pedig egy olyan esztendőben ér el hozzánk, amikor a Nyugaton megfogalmazott világrendet, de még az ember kozmoszban betöltött szerepét is kihívások érik, és egymás után döbbenünk rá a pénzzel, munkával, nemiségünkkel és hiedelmeinkkel kapcsolatos mániáinkra.
A holland Huizinga nem volt szokványos történész. Indológusként szerzett diplomát Gröningenben, a szankszkrit nyelvtudomány a spiritualitás felé vonzotta, inkább tudósként, mintsem hívőként: „nagyon gyenge keresztény vagyok” – tartotta Erasmushoz hasonlóan. Kevés tanítványa volt, nem volt iskolateremtő, halála után a holland szakmánál is előbb ismerték el a franciák, a britek és az amerikaiak, de életében többször is felterjesztették a Nobel-díjra. Kaméleonszerű alakváltásai megdöbbentették a kollégáit: szanszkritológusból lett történész, majd társadalomtudós, s végül antropológus akkor, amikor a tudományág jobbára nem is létezett. Bár az utókor önkéntelenül is összekötötte Oswald Spenglerrel, Huizinga már befejezte a Herfsttij der middeleeuwen kéziratát, amikor eljutott hozzá A nyugat alkonya, melyet önérzetesen meg is bírált, amiért „mágikus zamata” elfedi a sorok közé bújtatott méreg ízét: „Spengler nem tudja, mi az a történelem” – szólt a sommás verdikt, miközben épp Huizinga lett az, aki önkényesen új jelentést adott a történetírásnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
