A regény összes idősíkja múltba utalt, ennek ellenére alapvetően mindegyikre a jövővárás, a feszült készenlét jellemző. A kötet tanúsága szerint ez egyrészt a perspektívák nélküli kor, illetve hatalmi rendszer káros és elvakult téveszméinek következménye („Az úgynevezett kommunizmusban csak egyetlen tudománynak van létjogosultsága, valójában minden tudomány ez alá rendeződik – ez a jövőkutatás.” [150.]), másrészt ez a csak „fiúként” emlegetett, a kitüntetett cselekményszálban 17 éves, szuicid hajlamú főszereplő alkatából is adódik, akit „undorító szenvedéllyel vonz minden, ami távoli, minden, ami nagyon, de nagyon messze van” (202.). A „fiú” mindig fontos döntések előtt áll (festő vagy építészmérnök legyen, házasodjon vagy sem stb.), mégis tartós elhatározások nélkül folytatja bűntudathajhász életét („Az életet semmi sem teheti érdekesebbé, mint a rossz lelkiismeret.” [233.]), mindennapi stratégiái összeegyeztethetetlenek maradnak az általános értékrendjével, ami ugyancsak váltakozik, cserélődik: „hetenként toljuk a másik arca elé világlátásunk, újdonat, alig is használt filozófiai meggyőződésünk” (30.). A főszereplő, bár nem mentőövek hiányában, de parttalanul sodródik a számára adott jelen(ek)ben. Ennek kicsinyítő tükre lehet a tiszai kérészrajzás-jelenet, amelyben nem minden iróniát nélkülözve a röpke életű lények táplálékforrásaiként ismernek magukra: „Mármint ha az ember szerves törmelék. Ezek szerint félünk a tiszavirágoktól” (125.). A következetes motívumhasználatról tanúskodik, hogy az egyik központi helyszín is a Tiszavirág nevet kapta, mely kocsmában „minden tompa fényű és szomorú volt, tehát végtelen otthonos” (199.).
A regény hamar ráébreszti olvasóját, hogy minden fontosnak tűnő mozzanat átmeneti és illuzórikus („Az ember néha ébren is mintha valamiféle lidérces álomban járna” [162.]), tehát a szereplők élethelyzetének változásai sem valódi fordulatok, ahogy a szerencsére csak elszórtan felbukkanó, rendre felülírt szentenciózus összegzések sem bizonyulnak nyugvópontoknak. Igaz ez a hol látszólag öntudatára ébredő, hol abban elbizonytalanodó főszereplőre is („valójában csak a feneketlen mély bizonytalanságot érzékeled, az ént nem.” [200.]), így bár a Vakrepülés megjósolhatóvá tesz bizonyos fordulatokat, például azt is, hogy ez a mindvégig skizoid elbeszélő végül majd bekerül a „sárgaházba”, mégis folyamatos bizonytalanságban tart. Ilyen funkciót tölt be a gyakori, vélhetően a nem lineáris történetvezetés esetlegességeinek elsimítását, illetve a szétaprózott olvasói figyelem összpontosítását is szolgáló nagyfokú önreflexivitás. „Az emlékezés mindig önkényes, részrehajló, és paradox módon ez az igazságtartalma; nem rendelkezik se történeti, se pszichológiai igazsággal, következésképpen az emlékező egy agresszív önámító, és így félelmetes. Rettegek a történetektől” (137.). Mindezekből leginkább eldönthetetlenségekre következtethetünk, egyebek közt arra, hogy a Vakrepülés autobiografikus elemei ellenére sem memoár, a gyakori, néhol aggályos pszichologizálásai ellenére sem lélektani, illetve a különböző életszakaszok és korszakok rekvizítumainak a felsorolásai ellenére sem szociográfiai vagy történelmi regény. Tanúsága szerint az összevisszaság, a zavarodottság, a téboly éppúgy a mindenkori fikcióképzés logikája, mint amennyire kor- és kórtünet.
A Vakrepülés bizonyos szempontból mestermunka, a különböző szövegalakítási, prózatechnikai fogások és hatásmechanizmusok biztos ismeretéről tanúskodó regény, amely azt sem leplezi, hogy nem példa, illetve előképek nélküli nyelvi teljesítmény – úgy tűnik, hogy mindenekelőtt a kétezres évek elején háttérbe szorult, ún. „szövegirodalmi” hagyomány szintetizáló, kései örököse. Bele kell tanulni a hosszú évek során finomhangolt, nagy nehézkedésű és intenzitású, ehhez képest csak ritkán túlírt mondatainak olvasásába, a töredezetten egymásra torlódó történetszálak olvasói aktivitásra utalt összefűzésébe. Feladja tehát a leckét, miközben néhol mintha maga is leckét mondana fel. A kötet ugyanis a különböző művészeti területek képviselőinek kiterjedt névsorát vonultatja fel Szentkuthytól Mészölyön és Tandorin át Hajnóczyig, többük művészetfelfogásáról, világlátásáról egyenesen kis összefoglalókat készítve. A regény ritka „dialógusai” Hazai Attila Budapesti skizóját is megidézik, az időkezelés Bereményi Géza Vadnai Bébijét, a fragmentumokat létrehozó regényépítkezés Németh Gábor Egy mormota nyara című kötetét is eszünkbe juttathatja, s ezek a példák hosszan sorolhatók.
A Vakrepülés a Solymosi-életmű kiemelkedő, eddig talán legösszetettebb alkotása. Magába szippant ennek a technikás, az ürességet is mozgalmassággal kifejező regénynek a vákuuma; minden átláthatónak tűnik, amíg nem nézünk fel a lapokból, amelyeken szakadatlanul bomlanak meg idősíkok, emlékek és elmék. Mégis hiányérzettel engedi útjára olvasóját, jóllehet tanulságokat eleve nem ígért. A folytatást viszont mintha előre jelezné: A Vakrepülés ugyanis – ez a 2007-ben megjelent Életjáradék folytatásának tekinthető regény – kétszer is befejeződik, így lényegében egyszer sem ér véget.
Kalligram, 2019, 376 oldal, 3990 Ft
