Az absztrakciótól a konkrétumok felé való elmozdulás menthetetlenül azzal jár, hogy az olvasót elfogja a kényelmetlen érzés: Krasznahorkai abszurd világa fedésben van a mi valóságunkkal. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarország végre, a Sátántangó óta először, felnőtt Krasznahorkai világához, bátran, mindenfajta takargatás, politikai korrektség nélkül, büszkén vállalja saját tökéletes megsemmisülését. Az író munkája ugyan nem dokumentáció, hanem gondolatkísérlet, de a valóságon nem sokat kellett változtatnia.
Egy magyar kisváros a sok közül, ahol szétrohadóban van, ami egyáltalán szétrohadhat, messiásként várja saját urát, hogy újra birtokon belül kerüljön a báró, aki mindenki számára nyilvánvalóan azért érkezik haza, hogy a kiválasztott népnek elhozza a kánaánt. Merthogy természetesen a város megérdemli azt a jólétet, amire mindig is várt, és ami most, báró Wenckheim hazatérésével elérheti. Az is magától értetődik, hogy a jólét csak kívülről jöhet, mintegy jutalomképpen. A városnak semmilyen belső, saját eszköze nincs annak eléréséhez, minden a báró jóindulatán múlik. Illetve még inkább a helyi potentátok egyetlen valódi képességén: hogy olyan javakra tegyék rá a kezüket, amelyeket nem saját erejükből hoztak létre. Ahogy mondom, nem allegorikus történet ez, annál sokkal konkrétabb, de nem is tényregény, hanem gondolatkísérlet, ahol a szereplők ebben a konkrét szituációban szigorú szükségszerűséggel viselkednek úgy, ahogyan viselkedniük kell Magyarországon, valamikor a harmadik köztársaság bukása után, a menekültválság idején.
Nagyregény, olyan, amit nem is vártunk Krasznahorkaitól, aki sokkal kisebb formákkal kísérletezett a Sátántangó óta. Összegzés is, mert mindent beleírt, amit életművében kikísérletezett, megteremtett, de egyben radikálisan más is, talán visszatérés a Sátántangó fanyar humorához (amelyre Wenckheim választása is utal, illetve a „Tanár úr” is valamiféle kapcsolatban áll a Sátántangóval, az sem kizárt, hogy ő maga az egykori telep orvosa), talán egy egészen új irónia, amellyel a vég felé rohanó városra tekint. A regény „beszédekből” áll, abból a műfajból, amely a Megy a világ nagy részét alkotta. Ahogy a Bovaryné érzéki benyomások sokaságából építi fel az elbeszélést, úgy a Báró Wenckheim hazatér beszédekből. Egy-egy bekezdés egy-egy beszéd, legtöbbször monológ, amit valaki vagy magában mond, vagy elmesél ismerősének. Néha párbeszédszerűen hangzik, de olyankor is a párbeszéd egyik szereplője tart beszédet, mint Szolnoki Dante a bárónak vagy Marika a munkatársának. Legtöbbször bekezdésről bekezdésre változik a beszélő, vele a nézőpont és gyakran a nyelv is; mindig szigorúan függő beszédben, de az adott beszélő kifejezési formájához és kifejezési készségéhez igazodva.
Ezek a beszédek azonban a hétköznapok beszédei. Nézőpontjuk megannyi békaperspektíva. Nem A Théseus-általános kimunkált fogalmi elemzéseiről van szó, hanem Eszterné nézőpontjáról Az ellenállás melankóliájából. Miniatűr portrék egy olyan kultúrából, ahol minden puszta vélemény és a Blikk a véleményvezér, ahol nincsen többé semmilyen mérvadó hírforrás, ahol a szenzáció igazgatja az életet. A vélemények korántsem uniformizáltak, nagyon is különbözhetnek, de mindegyik szigorúan egyenrangú. Eszmékkel legfeljebb a bornírtság különböző formáiban találkozunk, mint a „Helyierők” motorosainak magasztos célja („Tiszta udvar, rendes ház – Oszt annyi”), vagy Marika „romantikus” lelke. Minden nézőpont sznob, de mindegyik egységesen műveletlen, és teljes sötétségben tapogatózik annak tekintetében, hogyan is kellene elnyernie az arisztokrata kegyeit. Krasznahorkai regénye persze szörnyűségesen elitista, iróniája csak a művelt kevesek számára ironikus. Keveset tesz hozzá a harmadik köztársaság bukása utáni társadalmi szituáció megértéséhez. Mégsem egyszerűen úgy tekint a magyarságra, mint Péterfy Gergely regénye, A kitömött barbár, vagyis a felvilágosulásra képtelen csőcselékként. Hanem a mindennapi nézőpontokat kutatja, azokhoz olyan közel hajolva, amilyen közel csak a regény egészének ironikus nézőpontja engedi. Nem társadalomrajz, hanem mentalitáskísérlet.
Ketten vannak, akik megpróbálnak kívülre keveredni ezen a világon. Az egyik a báró, akinek kívülállása teljesen reflektálatlan és naiv, a másik a Tanár úr, aki éppen ellenkezőleg, a lehető legreflektáltabb módon próbál megszabadulni – a gondolkodástól magától. Ahogy Krasznahorkainál megszokhattuk, a Tanár úr monológjai meglehetősen hagymázasak, de korántsem értelmetlenek. A gondolattalanság elérése nem a semmin keresztül lehetséges – állítja a Tanár úr –, a gondolattalanság a szükségszerű elgondolása (ha minden szükségszerű, akkor nincs többé min gondolkodni). Ezekhez az alapokhoz kell leásnunk – a gondolkodás segítségével. A szükségszerűség megfosztja a gondolkodást annak véleményjellegétől. A vélemények – a Blikk – világából csak a gondolkodás szubjektivitásának és esetlegességének megszüntetésével lehet kijutni.
A Tanár úr a maga becketti monológjait Spinoza céljaival egyezteti – gondolatkísérletnek erős, reménynek gyenge. A regény da capo al fine befejezése még a körkörösség egykori reményét sem adja meg: minden visszatér a régi kerékvágásba, hogy aztán a végbe torkolljon.
Magvető, 2016, 512 oldal, 4990 Ft
