Könyv

2028. Moszkva, a Nyugati Fal mögött. Oroszország Anyácska fiatal desperádói tíz-egynéhány éve átvették a hatalmat, s miután sikerült a(z országot) "felosztani és kiárusítani" terv meghiúsítása, végre visszatért (a Vörös, majd a Fehér és a Szürke Zavaros Idők után) a "a törvény és a rend". "Ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve" - jelenti ki az Uralkodó, s az alapok mindenek feletti fenntartását elsősorban privát hadseregére, az újra megalakított opricsnyinára bízza, akik tudják és teszik a dolguk, "Szó és Tett". Komjaga, az én-elbeszélő címszereplő tősgyökeres opricsnyik, így a keményebb (nagyobb megbízhatóságot igénylő) munkákat kapja, elbeszélt napjának reggelén egy törzsökös nemes kivégzése, házának felgyújtása, valamint feleségének rituális és csoportos meggyalázása az első feladat. És ez még csak a másnapossággal indított reggel.

A rakodópart alsó kövétől nem messze, négy évvel A Dunánál megírása után, 1940 szeptemberében, a Fővám téri ház egyik tágas műterem-lakásában összesereglik 16 ember egy éjszakai társalgásra. József Attila szavaival: mai magyarok. Akad köztük katolizált zsidó fényképésznő, asszimilálódott sváb újságíró, horthysta katonatiszt, nyilaskeresztes teoretikus, harmadikutas-szocialista falukutató, etnoradikális-fajvédő közíró, munkaszolgálatos textiles, kommunista agitátor, polgári demokrata író. Beszélgetnek: a bécsi döntésekről, az erdélyi bevonulásról, a háborús helyzetről, az asszimiláció szükségszerűségéről, lehetőségéről, illetve lehetetlenségéről.

A napokban jelent meg Károlyi Mihály levelezésének hatodik kötete a Napvilág Kiadónál, amely a politikus utolsó éveinek nagyköveti, majd ismét csak emigránsi levélváltásait tartalmazza. Az 1918-as népköztársaság elnökéről, a politikusi tisztességről és az arisztokrata alkatról a könyv szerkesztőjét, Károlyi biográfusát kérdeztük.

Alice Munro legújabb novelláskötete a nők családon belüli lázadásának figyelemre méltó gyűjteménye. Számos önéletrajzi elem található benne, ezért érdemes egy pillanatra felidézni, honnan is indult a szerző.

A nagy bölcselő, Spinoza szerint az Öröm nem más, mint amikor a kisebb tökéletességből átmegyünk a nagyobb tökéletességbe. A magunk részéről nem adhatunk számot semmiféle kis avagy nagy tökélyről, de annyi szent, hogy örülünk, hiszen e hónapban úgy tűnik, majdnem tökéletesen elértük e lista megalkotásával kitűzött célunkat, magyarul azt, hogy felhívjuk a figyelmet az értékes, de kereskedelmi szempontból nem feltétlenül sikeres könyvekre, főként persze a kortárs magyar irodalom köréből.

Nem tetszene neki se az, hogy írok, se az, amit írok. Alig van nagyobb ostobaság, mint egy nekrológ. Beszélni egy emberről, kiknek is? Akik ismerték, azoknak felesleges, akik nem ismerték, azoknak meg hiába. Gyászmunka? Ha nem hallottam volna Keményt egy barátja sírjánál beszélni, most én sem szólalnék meg. Ilyen volt, a legkevésbé sem érdekelték a konvenciók, a formalitások, de sok engedményre hajlandó volt mások kedvéért, akiket szeretett, és ezt elvárta azoktól, akik szerették.

Tatár Sándor legújabb verseskötetének borítóján egy 72-es busz indul el törökbálinti végállomásáról a Kosztolányi Dezső térre. Ha ennek a képnek van többletjelentése túl azon, hogy Tatár is törökbálinti lakos, akkor valami olyasmi lehet, hogy hogyan lehet eljutni a peremről a központ felé úgy, hogy soha ne érkezzünk meg oda.

Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros. Ezeket a szavakat persze nem minden szépíró venné magára és művére nézve dicséretnek, mondván, hogy ennél magasabb rendűek a célok. Prózája sem kizárólag a szórakoztatónak mondott kategória, de mint jó mesélő kiváló érzékkel tudja egyensúlyban tartani írásaiban a népi anekdotázós hajlamot és a szikár próza egyszerű tárgyilagosságát.

Három komplett detektívregénynyel (és a Különleges megbízatásokkal együtt immár két kisregénynyel) a sorozatindító Azazel után elég szó esett már arról, hogy kicsoda és mit akar a szerző. Röviden: semmit és mindent. Az álnév mögé bújt irodalmár persze csak játszik, amikor krimit ír, de - miként az az általa is sokat idézett orosz klasszikusoktól sem idegen - forradalmi programot is hirdet.

Hushegyi Gábor másodszor szentel monográfiát Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművésznek. A 2001-es kötet megjelenése óta eltelt idő alaposan átrajzolta Németh művészetének értékelését. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy míg a korábbi könyv nyelve magyar volt (megfejelve nyúlfarknyi szlovák és angol rezümével), most az angol dominál (igaz, a kötet végén a teljes szöveg olvasható szlovákul és magyarul). Németh ugyanis többes kötődésű művész: komoly szerepet tölt be a szlovákiai képzőművészetben (2001-ben a Velencei Biennálén Jirí Suru·vkával együtt állított ki a közös szlovák-cseh Pavilonban), Magyarországon szinte évente mutatja be műveit, és munkái nemcsak Közép-Európában, hanem külföldön (például Luxemburgban, Svájcban, Franciaországban és Japánban) is ismertek.

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor hegyoldalról leomlott hókupacnak. Sötétedett, nem látszott más a tájból, csak ónos földek, párás volt az ablak, ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna, mintha egy kabát emelgetné a karját: egy árnyékstoppos az útszélre dobva, amin fényszórók tekintete hajt át.

Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.