"Vasárnap", ez az első fejezet címe, aztán, persze: "Hétfő", "Kedd"... Már jóval túl a könyv felén: "Szerda" - és úgy is marad. Szerdán. Mintha elunódna a beosztás pedantériája, amely amúgy is hiába zabolázná a kaotikus, sokszálú, sokszereplős cselekményt. Tar krimijében az időrend biztonsága nem nyújt kellő fogózót: a nap/fejezet tagolás álságos. Mert ha minden krimi arra törekszik, hogy kellő kétértelműségben tartsa, sőt, lehetőleg az áttekinthetetlenségig összezilálja az oksági viszonyokat, akkor ebben a krimiben jó ideig az időrendnek, az események egymásra következésének sincs jelentősége. Szerkezete nem vonalszerű, hanem egyre bővülő - haláltánc.
Õrület, hogy mi folyik Tar Sándor kisvárosában: rafinált és nagyon egyszerű gyilkosságok, rejtélyes alvilági figurák érthetetlen párbeszédei, agyonhajszolt durva rendőrök önkényeskedései, egy titokzatos megfigyelő kényszeres diktafonozása, a város fölött hibbant galambok kóvályognak - és félelem, agresszió mindenütt. A bűnözők és bűnüldözők nehezen különválasztható csoportját egyaránt a hatalmi viszonyokból fakadó nyers erőszak mozgatja. A kocsma, az elmegyógyintézet, a börtön, a kórház, a rendőrség, a lakótelepi lakás és a nyomortanya egyaránt ennek a vigasztalan tanulságnak a színhelye: az erősebb győz, a gyengébb elpusztul.
Pusztul itt mindenki, akire nincs szükség, akit meguntak, aki eljátszotta szerepét, akiből elég volt; ölnek megunt gyereket, férjet; Tar gyilkosságaiban nem paradicsomlé folyik, halljuk a reccsenéseket és buggyanásokat, a kijelentő mondatok nem csak páratlanul ocsmány halálokat, hanem visszataszító életeket írnak le. Mind az áldozat, mind a gyilkos részese ennek a kilátástalan, zsákutcás, elkeserítően szürke életnek, ha együttérzésről vagy szánalomról szó lehet, az nem rájuk vonatkozik (egyikükre sem), nem a személyekre, hanem arra a mocsokra, amiben élnek, "mert a fene égetné el ezt a rohadt életet". Ahonnan persze a gyilkosság sem vezet ki. De azok, akik ölnek - és városban egyre többen ölnek -, csak azt tudják: ölni kell. És mindennek valami különös köze van a galambokhoz, továbbá a galambos emberhez, továbbá egy házmesterhez, továbbá a rendőrséghez, továbbá egy újsághirdetéshez...
Van megfejtés.
El is mondanám, ha pontosan érteném. El lehet mondani, mert ez a bűnregény nem azon áll vagy bukik, hogy ismerjük-e az elkövető módszerét és motívumait. Sőt: addig sodor igazán, addig ellenállhatatlanul izgalmas, amíg minden szétesik, amíg apró, összefüggéstelennek tetsző képek sorakoznak egymás mellé, amíg nem kezdenek egymásba fonódni a cselekmény szálai, amíg iszonyodva megmerülünk abban a mélyvilágban, amelyről, úgy hisszük, Tar Sándor szenvtelen hangján hiteles híradást kapunk. Ehhez képest a megoldás: csalódás. Nem azért, amilyen (nincsen vele semmi baj), hanem hogy - van. Bevallom, nem is ellenőriztem (amit pedig minden krimiolvasónak el kell játszania), hogy összejönnek-e a helyszínek, szereplők, indítóokok, sejtések; titkon azt remélem, hogy nem, hogy az előzmények igenis megmaradnak felfoghatatlan zűrzavarukban, kuszaságukban, s ezért enigmatikusságukban.
Nincsen nagyon elrontva ez a bűnregény, csak éppen annyira, amennyire betartja a krimi játékszabályait; amennyiben a műfaj konvenciói győzedelmeskednek az író apokaliptikus (és humoros) látásmódján; amennyiben végül is rá kell kenni valakire vagy valakikre mindazt a szörnyűséget, ami addig megtörtént, mert ki kell derülnie, hogy ki a gyilkos, és a rokonszenvesebbjének egymáséi kell lenniük. Ki kell bogozni a szálakat, a végét el kell varrni. Szigorú szabály, aggályos betartása - az utolsó lapokon egymás nyakába boruló szerelmesek képével - talán ironikus gesztusnak is tekinthető. De talán nem az.
Lehet-e ezt másként? Lehet-e krimi megoldás nélkül? De lehet-e olyan kriminek megoldása, amely arról szól, hogy (az életben, a nyomorúságos, elrontott, szorongató, durva életben) nincs megoldás? Van erre a dilemmára megoldás? Csak ironikus? Vagy még az sem?
Magvető, 289 oldal, 780 Ft
