Elsüllyedt Nobel-díjasok I. - Az "álomkirály" - Maurice (Polydore Marie Bernard) Maeterlinck (1862-1949) Maurice (Polydore Marie Bernard) Maeterlinck (1862-1949)

Ha valakinek ismerősen cseng Maeterlinck neve, akkor minden bizonnyal volt gyerekszobája, ahol elmesélték neki a boldogság kék madaráról szóló tanulságos történetet, de az is lehet, hogy a 80-as években megnézett belőle egy elkedvetlenítő gyerekelőadást, esetleg egyszer karácsonykor bekapcsolta a tévét, ahol hiánytalanul lemegy George Cukor 1976-os filmje. És itt nagyjából meg is áll a tudomány. Mert ha már azt mondjuk, Pelléas és Mélisande, minden kultúrember rávágja: Debussy (és talán: Schönberg vagy Sibelius). Esetleg a méhészeknél és az állatvédőknél érdemes még közvélemény-kutatással próbálkozni, mert előbbiek szívesen hivatkoznak a szerző A méhek élete című esszéjére, utóbbiak pedig előszeretettel tűzik zászlajukra a kutyabarát Maeterlinck valamelyik tömör aforizmáját. Pedig elég leereszkedni a kisföldalatti Bajcsy-Zsilinszky úti megállójába (kifelé), és várakozás közben végignézni a színháztörténetünk nagy pillanatait felelevenítő tárlóparavánokat: az egyik fényképen Márkus Emília pózol a Monna Vanna címszerepében; a kép 1902-ben készült a Nemzeti Színházban. Maeterlinck akkoriban már világhírű szerzőnek számít.

Gentben született, Flandria egyik festői kisvárosában. Apja a birtokok hozadékából él, kertészkedik, neki köszönhetően a Maeterlinck név már 1889 előtt is ismert - főleg növénynemesítői körökben, a "Polydore szőlő" és a "Maeterlinck őszibarack" révén. A család - és akkoriban a flamand nagypolgári réteg - anyanyelve a francia, flamandul csak a cselédséggel beszélnek. A szigorú apa a

jezsuita iskolába íratja be

Maurice-t, aki az itt töltött tanulóévekről nem őriz túlságosan kellemes emlékeket, viszont életre szóló barátságokat köt. Charles Van Lerberghe-gel és Grégoire le Royval együtt próbálgatja szárnyait az irodalmi életben (Maeterlinck, saját bevallása szerint, gimnazista korában a parnasszista költők - köztük Sully Prudhomme, az 1901-es, első Nobel-díjas - modorában írogat a fióknak), előfizetnek a belga szimbolistákat tömörítő La Jeune Belgique című folyóiratra, majd Párizsba utaznak, hogy megismerhessék az ottani pezsgés, a szimbolista költészet élő forrásait: Mallarmét és a "prófétát", Villiers de l'Isle-Adamot. Maeterlinck apja fukarul méri az apanázst, az írás nem szakma, a fiatalok jogi tanulmányút címen kapnak kimenőt. Maeterlinck első kötetei magánkiadásban jelennek meg: 1886-ban az Üvegházak című verseskötet, majd 1889-ben (mindössze 30 példányban, anyja dugipénzén) első drámája, a Maleine hercegnő, amely a kor híresen éles nyelvű publicistája, Octave Mirbeau kissé túlzó kritikájának köszönhetően egyszerre kiemeli a belga ifjút az ismeretlenség homályából. A letagadhatatlan Shakespeare-hatást mutató drámát Mirbeau szépségben a mester fölé emeli, és misztikus ködbe burkolja Maeterlinck kilétét, nem véletlenül: Belgiumot a franciák akkoriban nem nézik jó szemmel, Németország lakájának, a belga írók franciáját pedig hibásnak, elégtelennek tartják. De innentől nincs megállás - mármint az írói pályán, mert szakmájában, ügyvédként neki lőttek, a sötét várkastélyban játszódó meseszagú haláldráma után senki nem veszi a bíróságon komolyan. Maeterlincket ostromolják az újságírók és a színházak, amit ő meglehetősen rosszul visel, mivel természetéből fakadóan visszahúzódó, hallgatag ember, viszont dolgozik tovább rendesen: megírja A hívatlan vendég (1890), A vakok (1890), A hét hercegnő (1891) és a Pelléas és Mélisande (1892) című darabjait, majd a következő három, marionettdrámaként meghatározott színdarab (Alladine és Palomides, Családi kör, Tintagiles halála, 1894) közreadása után, amikor némileg lecsendesedni látszik az iránta táplált kezdeti hév, kiadja A szegények (vagy alázatosak) kincse (1896) című első esszékötetét, amelyben azóta is sokat idézett drámaelmélete (Mindennapi tragikum) mellett a csöndről, a lélek mélységeiről, Emersonról, a láthatatlanról stb. értekezik. Ekkor már túl van Novalis és a kimondhatatlan nevű Ruysbroeck, egy XIII. századi flamand misztikus fordításán.

Műveit a végtelenségig sorolhatnánk, de már ennyiből is látszik: Maeterlinck nem csupán A kék madár szerzője. Még egy verseskötet (dalok, később Ernest Chausson ír hozzájuk zenét), összesen 29 dráma (és néhány szösszenet), egy John Ford-, egy Shakespeare-dráma és néhány Dante Gabriel Rossetti-szonett fordítása, számtalan esszékötet került ki hosszú élete során a kezei közül (többet Minne, Doudelet, Khnopff vagy Spilliaert illusztrációi díszítenek). Megítélése nemzeti, vallási és politikai hovatartozástól is függ, mindvégig hullámzó, ugyanakkor egészen a 20-as, 30-as évekig lelkes rajongók követik pályáját, akik harcolni is készek érte. 1902-ben például kivonulnak minden Pelléas-előadásra, nem feledkeznek meg arról, hogy az opera alapjául szolgáló szöveg nem "egyszerű" librettó. Maeterlinck mellesleg 1920-ban, a zeneszerző halála után két évvel látja először az operát, mert 1901-ben összevész Debussyvel, no, nem a partitúrán (abba nem merne beleszólni, híresen botfüle van), hanem a szereposztáson: az egyik címszerepet Maeterlinck akkori élettársának, Georgette Leblanc-nak ígérte Debussy, csakhogy az utolsó pillanatban mégis inkább a jobb hangi adottságokkal rendelkező Mary Garden mellett dönt. Maeterlinck bepereli a zeneszerzőt, az újságok hasábjain is hadat üzen neki, sőt a fáma szerint az ablakon ugrik ki akkori otthonából, bottal fenyegetőzve rohan utána. Debussy menekülése nem alaptalan, mert a hallgatag belga "a halálnak és a holdfénynek ez a sápkórosa a külsejében egy széles vállú ökölvívóbajnokhoz hasonlít", írja róla Kosztolányi; igen, Maeterlinck fiatal kora óta bokszol. (Emellett biciklizik, korcsolyázik, motorozik, vív, evez, bár azt csak a jó ég tudja, honnan veszi Hegedüs Géza, hogy 1896-ban, az első olimpián az evezés világbajnoka [sic] lett.)

Georgette Leblanc-t (aki később maga is írói babérokra tör, sőt nagymonográfia is jelent már meg róla) 1895-ben ismeri meg egy brüsszeli ügyvéd szalonjában: a nő Párizs egyik ünnepelt színésznője, látatlanban rajong Maeterlinckért, le is csap rá. 1918-ig élnek együtt, miután több évig hármasban mozognak az 1893-as születésű Renée Dahonnal, akit Maeterlinck 1919-ben elvesz feleségül: A kék madár 1911-es párizsi bemutatójának próbáin kapja el a Náthát (mármint az abban a szerepben felvillanó hölgyeményt).

Belgiumot az 1890-es évek második felében hagyja el Párizsért (ezután csak rövid időszakokra tér vissza), de nem bír megbarátkozni a nagyváros forgatagával, Normandiában (Georgette onnan származik, fivére, az Arséne Lupin figuráját megteremtő Maurice Leblanc emlékháza Étretat-ban található) vásárol birtokot, majd eladások-bérlések-vásárlások végtelen sora következik. Tagadhatatlan, a robusztus, természet- és magánykedvelő író jól kezeli a pénzügyeit. De, félreértés ne essék, nem csupán a jogdíjakból él ilyen gondtalanul, apja 1904-es halála is hozzájárul anyagi biztonságához. Él egy kicsit a médani kastélyban (ahol annak idején Ronsard és a Pléiade költői is elidőztek), a sainte-wandrille-i apátságot 12 évig bérli. Míg ő a kongó folyosókat járja, Georgette egy helyi Bayreuthról álmodozik: 1909-ben megrendezi a romok között a Macbethet (meghívott közönség előtt, már csak azt kellene kideríteni, a mi Ivánfi Jenőnk hogy került oda), 1910-ben a Pelléast. Megint csak a legendárium szerint Maeterlinck ezt az akadályt is nehezen vette, a hangoskodó színészeket puskával igyekezett magától távol tartani. Aztán a 30-as években Nizzában vesz kastélyt, amelyet némi mitomán felhanggal a Pelléas után az Orlamonde névre keresztel. A hét év után Amerikából hazatérő Maeterlinck utolsó, nizzai éveinek emlékét André Kertész néhány gyönyörű fotója őrzi. Az anyaország mellesleg a kezdeti visszhangtalanság után sokáig törleszt neki: bár Maeterlinck 1893-ban visszautasítja a harmadévenként odaítélt drámai díjat, még kétszer kiutalják neki, majd 1920-ban Albert király - aki tizenkét évvel később nemesi rangot adományoz neki - meghívja a Belga Királyi Francia Nyelvi és Irodalmi Akadémia alapító tagságába. Haláláig a 9. fotel szimbolikus bérlője, amelyet ma méltóképpen Henry Bauchau melegít (és itt értekezhetnénk kicsit a belga irodalomról általában), pár üléssel odébb pedig Maeterlinck manapság legszakavatottabb ismerője, a francia Paul Gorceix foglal helyet. A francia akadémia is megkínálja egy fotellal, de Maeterlinck nem hajlandó feladni belga állampolgárságát.

Színdarabjaihoz (Ibsen, Hauptmann és Strindberg mellett) mind a mai napig leginkább a kísérletező, új formákat kereső rendezők nyúlnak - Maeterlinck némileg felborítja a színpadszerkezetet, lehalkítja a dialógust, statikussá teszi a drámát. A századfordulón Paul Fort és Lugné-Poe mutatták be őket, majd jött Sztanyiszlavszkij - a világhír egy része vitathatatlanul neki köszönhető: A kék madár (Moszkvai Művész Színház, 1908) körbeutazta a világot, még a 70-es években is repertoáron volt - a párizsi Réjane Színház is ezt a rendezést "vette át" 1911-ben -, de a rendező már előbb is próbálkozott (langyos sikerrel) három egyfelvonásosával. Mindemellett Mejerhold érdemei nagyobbnak tűnnek: vidéken és a moszkvai stúdiószínházban kísérletezget, majd 1906-ban a maga nevében megvívja a Béatrice nővérrel a szimbolista színház "Hernani csatájá"-t Pétervárott. A mélydomborműveket és a quattrocento festményeit idéző színpadkép és mozgás - amiben már a későbbi konstruktivista rendezések is megelőlegeződnek - tökéletesen megosztja a közvéleményt. De valami megmozdult akkor Oroszországban: a mai napig majd' minden évben újra kiadják Maeterlinck valamelyik művét. A Béatrice nővér világpremierjét egyébként 1902-ben Rilke rendezte. Az sem véletlen, hogy Craig érdeklődött iránta: Maeterlinck a színházat élő színészi jelenlét nélkül képzeli el, androidokról álmodozik. De ne feledkezzünk meg Max Reinhardt Budapesten is látott Maeterlinck-rendezéseiről vagy Artaud lelkes szavairól sem. 1997-ben

Bob Wilson megrendezte

Párizsban Debussy Pelléasát. Pár évvel ezelőtt egy kanadai rendező, Denis Marleau csinált A vakokból "technológiai fantazmagóriát" (lásd MaNcs, 2006. november 16.), a darab utolsó operaváltozatát 2006-ban egy 34 éves svájci zeneszerző, Xavier Dayer komponálta. A párizsi Odéon színház november végén Maeterlinck-bemutatót tartott. A budapesti színházakban pedig itt volt 2005-ben Balázs Zoltán pravoszlavizáló Pelléas-rendezése, 2006-ban pedig Zsótér festői, felnőtt Kék madara.

Az 1913 után írt, színpadilag talán kevésbé érdekes drámákat nem nagyon játsszák, bár Maeterlinck csak a felszínen változott meg: az életmű (beleértve a néhol közhelyszagú, néhol hétköznapi tudományt mívelő esszéket) leginkább egy újrahasznosított pergamentekercshez hasonlítható, a szerző állandóan felülírja őket, de itt-ott előbukkannak a már eltakarni vágyott részletek. Az 1943-45 között fogant Jeanne d'Arc vagy az 1935-ös Isabelle hercegnő például minden addigi nőalakot magába foglal. De Anglia, Németország és főleg Amerika még ebben az időszakban is verseng a kéziratokért, több esszé hamarabb jelenik meg fordításban, mint az eredeti nyelven. 1920-22 között Japánban kiadják Maeterlinck összes addig megjelent művét - ez Franciaországban és Belgiumban a mai napig nem történt meg, a legteljesebb, háromkötetes gyűjtemény 1999-ben jelent meg. Magyarra verseit Kosztolányi, Áprily, Weöres, mostanában pedig a belga irodalomnak elkötelezett Lackfi János fordította, neve rendszeresen feltűnik a Nyugat lapjain. Füst, Kassák, Babits, Sík Sándor, Balázs Béla, Lukács, a festő Nagy Sándor sem tud szó nélkül elmenni mellette.

Furcsa dolog az irodalmi hírnév. Olyan, mintha a dicsőség csupán pár évig tartana, aztán a hirtelen odavetett glória elhalványul, egészen addig, amíg valami lelkes irodalmár ki nem ötli a következő jubileumot: 2011-ben lesz száz éve, hogy Maurice Maeterlinck - elsősorban drámaírói minőségében - megkapta a svéd testület elismerését. Nem felejtettük el, csak nem akarunk róla tudomást venni.