Majgull Axelsson svéd írónő egy dogmafilm minimalista feszültségét keveri a világháborús történelmi nagyregénnyel, de a családregény, vagy a manapság divatos identitásregény műfaji kódjait is működteti. Emellett A nem vagyok Miriamban megjelennek a bűnügyi regény zsánerére jellemző elemek is, csakhogy a nyomozó ebben az esetben a saját múltja után kutakodó elbeszélő, a nyomozás tárgya pedig az elbeszélhetetlen eredet.
A cselekmény egyszerűen összefoglalható, a történet tétje azonban ennél jóval nagyobb. „Nem lehet kikerülni a többieket, ahogyan a múlttól sem lehetett megszabadulni.” Ez a regény, sőt számos hasonló tematikájú munka tételmondata is lehetne. Ebből fakad ugyanis a traumairodalom azon sajátossága, hogy a főhős – jelen esetben Miriam – nemcsak elbeszélője és szereplője, de az emlékezet sajátos működésmódja miatt előállítója is saját múltjának és identitásának.
A rutinos olvasó már a cím alapján sejti, hogy bő négyszáz oldalon keresztül arról lesz majd szó, miért vagyok mégis Miriam. Axelsson regénye az identitásváltás lehetetlenségével és a meneküléssel megszerzett szabadság esetlegességével egyaránt számot vet. A téma nem olyan eredeti, hiszen a 20. század jelentős művei szólnak arról, hogy a megváltoztatott hely, név vagy történet nem garantál szükségszerűen új személyiséget. W. G. Sebald Kivándoroltak című regénye a menekülés etűdjeinek gyűjteményeként is olvasható, de magától értetődően juthatnak eszünkbe a boldogtalan és megbízhatatlan elbeszélők egész sorát a változó identitás elbeszélésének szolgálatába állító Vladimir Nabokov Amerikában írt regényei is – különös tekintettel például a Pnyin professzorra. Ott azonban az elbeszélő csak másodlagos elszenvedője a traumáknak, míg ebben a regényben Miriam elképzelhetetlen szörnyűségeken megy keresztül, hogy végül aztán egy unalmas svéd kisvárosban találjon látszólagos nyugalmat. Merthogy a nyugalom – ahogyan ez többször is megfogalmazódik – csak kívülről tűnik békének: belül csupa rettegés. Miközben elmeséli a gyerekkorát, a deportálás, a tábor, végül a szabadulás történetét, Miriam nemcsak múltja eseményei és rég halott szereplői között kóvályog, hanem folyamatosan különféle képeket és jelentéseket állít elő. Egymást feltételező vagy éppen egymásnak ellentmondó epizódokat villant fel, a visszatekintő narráció pedig nem a hitelesítés vagy dokumentáció, hanem a tanúságtétel igényét fogalmazza meg.
A II. világháború végén szabaduló foglyok fogadtatásának leírásakor a regény ügyesen kerüli el a didaktikus párhuzamot a mai menekülthelyzettel, noha pár helyen a jelenből visszatekintő Miriam szájába ad néhány empatikus gondolatot. Kifejezetten bátor ugyanakkor, hogy bemutatja a skandináv szenvtelenség mögött rejlő előítéleteket és gyűlöletet. Miriam ugyanis nemcsak megszokásból nem tért vissza eredeti identitásához, hanem azért sem, mert a legendásan toleráns svéd társadalomban folyamatosan cigányokat becsmérlő megjegyzésekkel, sőt, gyűlölet-bűncselekményekkel találkozott. Bár a skandináv krimik óriási sikerszériája után senkit nem lep meg, hogy a jómódú norvég, svéd, izlandi városkákban vérfertőző szatírok és neonáci gyilkosok garázdálkodnak, az mégsem annyira közismert, hogy Svédországban 1954-ig törvényileg tilos volt romákat menekültként befogadni.
A múlttal való szembenézés szubjektivitása mellett a regény másik kulcsmetaforája a szabadsághoz, pontosabban a szabadság lehetetlenségéhez kapcsolódik. Hiába ér véget a háború, hiába telnek nyugalmasan az egymásra rakódó évek és évtizedek, Miriam nem tud, és – a túlélők bűntudatából adódó szorongás miatt – nem is akar mit kezdeni a szabadsággal. Ez a fogalom nem valami absztrakt etikai vagy filozófiai kategóriaként, hanem létállapotként jelenik meg. A szabadság ellentéte ebben a könyvben ugyanis nem a rabság, hanem inkább a tehetetlenség. A Miriamhoz hasonlóan többszörösen traumatizált identitások tehetetlensége, az olyan megraboltaké, akik nemcsak múltjukat, hanem jövőjüket is elvesztették. Elveszett Miriam jövője is a regényben: ott maradt a táborban segítségére siető, majd tífuszban meghaló Elise alakjában, az embertelen SS-tisztekben és a kápókban, az egy éjszaka alatt halálba küldött háromezer romában, ott maradt a jó szándékú, de kimért – a svéd társadalom egyfajta allegóriájaként is olvasható – Hannában, és ott maradt a férjévé váló Olafban, akivel nem lehetett sem a koncentrációs táborról, sem meghalt első feleségéről beszélni. Miriam önazonosságát már sem a saját név mágikus kimondása, sem az eredetre való emlékezés nem hozza vissza.
Fordította: Rácz Judit. Athenaeum, 2018, 424 oldal, 3999 Ft
