Hivatalos fennállásának 300. évfordulóját ünnepelte tavaly a szabadkőművesség. Az első nagypáholy 1717-ben alakult meg Londonban, ettől az eseménytől datálja a tudomány a szabadkőművesség rendbe szerveződött létét. Noha története során sokféle üldöztetésben, betiltásban, egyházi tiltásban és politikai támadásban volt része, a „királyi művészet” ma is virágzik.

Mindebből Magyarországon édeskevés látható. Míg Európa legtöbb országában az évforduló kapcsán nyílt kommunikáció indult, kiállításokkal, televíziós dokumentumfilmekkel, tudományos vitákkal a szabadkőművesség mai helyzetéről és feladatairól, nálunk a szokott némaság övezte a témát: 2017-ben egyetlen – német nyelvű – konferenciát rendezett az MTA Irodalomtörténeti Kutatóintézete, de e rendezvényen is csupán az előadások egy része érintette a szabadkőművességet. A Magyar Nemzeti Múzeum szabadkőműves gyűjteménye éppen a centenárium évében zárva volt, helyette – a konferenciához kapcsolódva – egy szűk és rosszul kommunikáló kamarakiállítást mutattak be, amolyan népmesei „hoztam is, nem is” logikával megkerülve a feladatot. Mindezt abban a politikai légkörben kell figyelni, amelyet áthat a sorosozásban rendkívül találékony kormánypropaganda, annak is egyik, ügyesen az évfordulóra időzített vádja, miszerint a migrációt egyenesen a szabadkőműves eszme szabadította Európára.

Az uszítás ebben az esetben úgy simul az általános tudatlanságba, mint kés a vajba, hiszen nincs ellenfél: a szabadkőművesség évszázados hagyománya alapján ma is titkos társaságok hálózataként működik, és ritkán szólal meg a nyilvánosság előtt. A Párizsban és Budapesten élő Márton László író, műfordító ama kevesek egyike, aki nyíltan beszél szabadkőműves érintettségéről. A magyar nyelvű Martinovics-páholynak a Kádár-érában Párizsban dolgozó főmestere a rendszerváltás után a magyarországi szabadkőművesség újraéledésének egyik motorja lett, író-szerkesztőként két könyvet is publikált a mozgalom magyar és európai történetéről, forrásairól, ismert figuráiról. A most megjelent harmadik kötet apropóját a 300. évforduló kínálja, de Márton a történeti áttekintésen túl a személyes érintettség erejét mozgósítva nyitja meg a szabadkőművesség eszmeiségét azok felé, akiknek jó esetben is csak félinformációik vannak arról. A közvetlenség, ami a mozgalom egész belső kommunikációjára jellemző, meghatározza a kötet hangvételét. Annyira, hogy Márton a bevezetőjében tegezve szólítja meg az olvasót, és egy fiktív levél egyszerűen, nyíltan feltett kérdésére: „Mi a szabadkőművesség?”, saját tapasztalatairól és elveiről is számot ad, olyan őszinte egyszerűséggel, hogy az olvasó már e néhány oldalnyi „társalgás” nyomán is képbe kerül.

A bevezetőt a rend néhány alapvető dokumentuma követi, köztük az 1737-es keltezésű alkotmány és annak későbbi módosulásai, egy átfogó tanulmány a mozgalom hazai történetéről és egy másik a külföldi magyar nyelvű páholyok szakszerű feltérképezéséről. Egy önálló fejezet jeles magyar szabadkőműveseket idéz meg, Kazinczytól Adyn és Kunfi Zsigmondon át az 1956-ban Franciaországba emigrált szociáldemokrata Nagy Ernőig, aki sokat tett az 1989 utáni hazai páholyélet újraindításáért. Egy rövid írás Kis Borlász Aladárról is megemlékezik, aki 1919-ben különítményesként vett részt a budapesti páholyház kiürítésében, majd az ott talált könyvekből néhányat el­emelt, és ezek nyomán jutott el addig, hogy jelentkezzen a rendbe.

A legizgalmasabb fejezetet Márton magyar szabadkőművesek beszédeiből válogatta össze. Itt olvashatjuk Kazinczy egy levelét, Kossuth 1852-ben Amerikában elhangzott mesterbeszédét, Jászi Oszkár 1911-es főmesteri székfoglalóját és az ugyanitt 1947-ben elhangzott búcsúbeszédét – a kettő között bekövetkezett történelmi tapasztalatokat a búcsúbeszéd végén csodálatos tömörséggel így fogalmazza meg: „A mi optimizmusunk nem empirikus természetű. Csakis arra alapítható, hogy az emberi természet ősi alapvető értékei az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak…” Talán ezzel az optimizmussal magyarázható, hogy 1946 végén Supka Géza nagymesteri székfoglalójában arról beszélt, a magyar páholyoknak világtörténelmi missziója megértetni az orosz világhatalommal, hogy annak szabadságfelfogása ugyanabban az eszmerendszerben fogant, mint amit a páholyok képviselnek. Innen nézve lehetetlen másként olvasni e sorokat, mint a történelmi vakság bizonyítékát. Ugyanakkor megindító életbölcsesség sugárzik Móra Ferenc 1919-es, a háború utáni első avatáson elmondott inasköszöntőjének soraiból, vagy Benedek Marcell nagymester 1948-as beszédéből, melyben a mozgalom alapvető értékei fogalmazódnak meg, az aktuális politikai helyzetbe ágyazva és fölé emelve egyszerre.

Hasonlóan mély bölcsesség járja át Kende Péter kötetzáró tanulmányát, amelyben a szabadkőművesség mai megítéléséről ír. Tanulmányának legfontosabb kérdése az, hogy ma, az individualizmus világméretű uralma idején, amikor a társadalmi haladásba vetett hit alapjaiban rendült meg, szükség van-e olyan mozgalomra, amely a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavának égiszét szegezi szembe a realitással, és amelynek tagjai önmaguk művelésével, a „durva kő csiszolásával” igyekeznek haladni az egyén erkölcsi tökéletesedése felé. Kende nyíltan rákérdez: van-e érvényes üzenete az ősi gyökereit és rituáléit ápoló mozgalomnak a mai világhoz. Az évforduló elpasszolásával valójában az erre a kérdésre adható társadalmi válaszok megfogalmazását hagytuk ki. A szabadkőművesség fennmaradása nem egy mozgalom belügye, hanem a társadalmi egyensúly kérdése. Márton László könyve a múlt- és jelenbéli boszorkány­üldözést nagyvonalúan szó nélkül hagyja, cserébe tiszta képet kínál, és csak azt kéri az olvasótól, amit Szent Ágoston így fogalmazott: Tolle, lege!

Szerk. Márton László. Noran Libro Kiadó, 2018, 393 oldal, 3490 Ft