Magyar Narancs: Korábban azt nyilatkoztad, hogy Bukowskit a Magyar Narancsban olvastál először. Mit?
Pritz Péter: Megfogtál ezzel, mert nem emlékszem pontosan, melyik írásából volt egy részlet, csak arra, hogy 1993-ban lehetett. Egyébként a kilencvenes években hat Ikea-zacskónyi Magyar Narancsot tettem el, hogy majd az unokáimnak megmutatom, hogy mi történt akkoriban Magyarországon. De beázott a pincénk, és akkor a nagyja tönkrement. Ezt csak azért mondom, mert korábban legalább elő tudtam volna keresni azt a lapszámot… Az biztos, hogy akkor nagyon nagy hatással volt rám. Azon gondolkodtam, hogy ez is irodalom? Én akkoriban az ELTE angol szakára jártam, Steinbecket, Beckettet, Harold Pintert olvastunk az egyetemen, meg Norman Mailert, Vonnegutot. A Bukowski-szöveg annyira kilógott ebből, hogy úgy voltam vele, ha ez is irodalom, akkor én is tudok ilyet írni…
MN: És írtál?
PP: Szerencsére nem. Vagyis csak jóval később, két éve a Hévíz folyóiratnak. Ahhoz viszont kedvet kaptam, hogy utánanézzek Bukowskinak. Csakhogy semmit nem találtam tőle, akkor még a Notes of a Dirty Old Man sem jelent meg Balázs Attila fordításában, Egy vén kujon jegyzetei címmel (1995-ben – a szerk.), tehát azon a Narancs-íráson kívül semmi nem volt olvasható itthon. Úgyhogy, óriási szerencsém volt, hogy akkoriban megismerkedtem egy félig magyar, félig amerikai lánnyal, és neki köszönhetően hosszabb időt tölthettem Los Angelesben. Ott elmentem a városi könyvtárba, ahol azzal szembesültem, hogy Bukowskinak valójában hatalmas az életműve. A Nők (Women) volt az első könyv, amit olvastam tőle, de ha már kint voltam, azt is a fejembe vettem, hogy találkozni akarok vele. Leírta, hogy milyen kocsmákban szokott ülni, milyen utcákban járkál, arra gondoltam, hogy beülök valamelyikbe, hátha sikerül összefutnunk. Aztán talán pont a Nőkbe írt ceruzajegyzetből tudtam meg, hogy pár hónappal azelőtt halt meg (1994-ben – a szerk.), hogy én kiértem. Akkor határoztam el, hogy ha már nem sikerült találkoznom vele személyesen, akkor legalább lefordítok tőle valamit.
MN: Gyorsan ment?
PP: Majdnem tíz év telt el, mire nekiálltam a Ponyvának (Pulp), hogy aztán a szöveg egy asztalfiókban kössön ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
