Mindig a mágia

A Holttest a könyvtárszobában, de még inkább A férfi, aki munkát talált (Herman Brusselmans nagyszerű szatirikus regénye) óta tudjuk: egy könyvtárban igenis történhetnek cifra dolgok. Baróthy Zoltán új regényében, az Utolsó napokban sem pusztán a gondolatok terepe a helyszín. Becsey Gergely, a Nemzeti Nagykönyvtár munkatársa ugyanis egy emberi fülre lel az egyik könyvszállító kocsiban. „A könyvtárban dolgoztam, és az járt a fejemben, mit kéne írni. És aztán időnként elkezdtek bevillanni képek, történetszilánkok, fordulatok, karakterek még igazi történet nélkül – onnan helyből. Aztán egy nyári hajnalon, ébredés után otthon egyszer csak összeérett az egész, még mindig nem történetté, csak valamiféle vízióvá. És akkor már tudtam, hogy a fantázia követelni fogja a maga jussát a végeredményből” – meséli nekünk a szerző. „Na, ide figyelj, Zoli. Lehet, hogy én egy akárki fia vagyok, de te meg egy barom. Itt dolgozom három éve, és te még egyszer sem meséltél nekem se erről az időn kívül lebegő, otthonkás mamikáról, akiről az hírlik, hogy halhatatlan, se erről a másik vén szatyorról, fene nagy könyvtártudósról, aki a te szellemi vezéred és példaképed. Ezek a könyvtárszakmai körök téged sose érdekeltek! És Jerryke? Az emberek élhetnek sokáig, főleg ilyen fejlett technikai környezetben, nincs ebben semmi különös!” – pillantunk át, majd lépünk be a realitásból a fantázia világába a regényben. Baróthyt mindig ezek az érintkezések érdekelték, mert, ahogy ő mondja: „A kitalált – ha jól végzem a dolgom – valahogy épp a szöveg által részévé válik a valóságnak is.” (Kalligram)

Mindig érdekesek azok a pontok, amikor a hétköznapi elemelkedik, és a tényekből, nem tényekből, álmokból és gondolatokból irodalmi mű születik. A népszerű japán regényíró, Murakami Haruki világa annyiban rokonítható Baróthyéval, hogy nála is elmosódnak a határok az imaginárius elemek és a megélt, átélt, reális élmények között. Mindig érdekelt, hogy aki ennyire termékeny, és olyan módon képes hatni a műveivel, mint a legjobb slágerek (értem ezalatt, hogy az ínyencek közül is sokan szeretik, de azokhoz is el tud jutni, akik a kortárs prózával nincsenek a legnagyobb barátságban), vajon hogyan gondolkodik az alkotásról magáról. A kötet eredeti nyelven 2015-ben látott napvilágot, a szerző már akkor is szeretett és keresett alkotó volt nálunk, ezért nem értem a kiadói fáziskésést. De a lényeg: ezek az esszék írásról, írókról, alkotókról rendkívül vibrálók és élénkek, és valóban megnyitnak egy ajtót a művek világához. A Mesterségem a regényírás a köztudottan zárkózott szerző magánéletéről sokat nem árul el, de betekinteni enged a japán irodalmi életbe, megtudjuk, hogy egy másik kultúrában hogyan gondolkodnak alkotókról, iskolákról, díjakról, oktatásról. „Végeredményben valószínűleg »önéletrajzi esszéknek« fogják tekinteni ezeket az írásaimat, pedig eredetileg nem annak szántam őket” – írja a szerző az utószóban. És igen, én is annak tekintem ezeket az írásokat, mert egy írónak az életműve az élete. Egy szerző az írásaival kommunikál, és az írásaiban él. A véleménye, a szellemisége az arcéle, és Murakami arcéle ezekben a néhol kissé terjengős szövegekben erőteljesen kirajzolódik, s mindez szép adalék a több mint fél évszázados alkotói pályához. (Geopen)