Az iskolák, irányzatok az országhatárokkal mit sem törődve formálódnak, a díjak, elismerések kitüntetettjei is általában a spanyol nyelvterület egészéből kerülnek ki - beleértve magát Spanyolországot is természetesen. És a kilencvenes évek - Franco halála és az európai Spanyolország megszületése - óta már nem Párizs a latin-amerikai irodalmi emigráció kizárólagos európai célpontja, hanem bekerült a képbe Madrid és még inkább Barcelona.
*
Itt él például a mexikói Juan Pablo Villalobos, akinek az első, most magyarul is megjelent regényét, a Bunkerzsúrt egy itteni kiadó adta ki, hogy aztán rövid idő alatt több nyelvre is lefordítsák, és azonnal be is zsebelje a londoni The Guardian első könyveseket jutalmazó díját.
Kétségkívül bravúros munka, hiszen egy tizenegy éves, magányos, elkényeztetett és koravén kisfiú szájába adja a drogbáró apa és néhány embere társaságában, gazdagságban (pontosabban teli páncélszekrények között), az unalom és az állandó feszültség bunkerében összefolyó hétköznapok egyhangú történetét. Az apró események hátterében pedig lassan kirajzolódik a korrupció, a törvényen kívüliség, a brutális erőszak világa, amelyből a kisfiú csak töredékeket észlel, azokat is apja, egy üresfejű és brutális bunkó, továbbá az őrök és magántanítója megjegyzésein, valamint egy enciklopédiából esetlegesen megtanult, félig megemésztett szócikkek zagyva rétegein átszűrve.
Az anya nélkül (akit talán maga az apa tett el láb alól) nevelődő, pszichoszomatikus tünetekben szenvedő gyerek fejében összeálló, nyomasztóan kopár, érzelmek nélküli, taszító álvalóság környezet nélkül, a semmiben lebeg. A fordítás is segít, hogy zökkenőmentes idegenkedéssel élhessük át ezt a zárt, lelketlen művilágot, amelynek a hitelességéért nyilván a mexikói kábítószer-bűnözés, az állandó emberrablások, csonkítások, gyilkosságok tényleges, Villalobos által remekül reciklált valósága is kezeskedik. (Fordította Csuday Csaba. Libri, 2012, 102 oldal, 1490 Ft)
*
Claudia Piñeiro Szívecskéd című könyvének főhőse a saját maga alkotta, kissé egyhangú, viszont kényelmes és megrendíthetetlennek tűnő világban él, nem is sejtve, milyen gyorsan összeomolhat a békés, ámbár kissé bepállott boldogság együgyű építménye. Az időnként a lektűrhatárhoz (bár nem mondhatni, hogy zavaróan) közelítő, igencsak irányított véletlen egybeeséseivel kissé abszurdba hajló történeten erőteljesen átüt a gyakorlott, lendületes írói (és fordítói) kéz nyoma - ahogy felrajzolja az együgyű feleség lelki portréját, a katasztrofális végű kalandba bonyolódó férj rémületét, akaratlan terhességével magára maradt lányuk naiv kapkodását.
Az argentin szerző regények és színművek mellett forgatókönyveket is ír, aminek ott is a nyoma a vizuális képzelőerőt erőteljesen megmozgató jelenetezésben. Eszközhasználata levegős és áttekinthető: Inés, a főhős az első számú narrátor, a kamaszlány csak egy-egy szikár (többnyire telefonos) párbeszéd résztvevőjeként, a férj pedig felesége kissé távoli és felszínes, habár többnyire helyes megfigyeléseiben (mafla macsón a hülye is átlát - vagy nem) van jelen. A krimijelleget fölöslegesen erősítendő (a túlhangsúlyozással valójában gyengítve) megjelenik még egy-egy hosszas idézet állítólagos bűntani kézikönyvekből - Inés tanulmányozta titokban őket, akit az érthetetlenül elbizonytalanodó szerző végül (talán a morális végkicsengés erősítése céljából) lenyom az egyszerre eszement és szemforgató hülyeségig. (Fordította M. Nagy Miklós. Európa, 2012, 154 oldal, 2700 Ft)
*
Harmadik szerzőnk, a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez Párizs - és egy rövid belgiumi vidéki kitérő - után szintén Barcelonában telepedett le. Az emigráns lét megfelelési kényszereiről és nehézségeiről bőven lehetnek tapasztalatai, nem meglepő, hogy Informátorok című regényének díszleteiben is határozottan jelen van ez az élethelyzet. Könyvének már a környezetválasztása is izgalmas - ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről egy legalább három, egymásba szövődő idősíkon játszódó, több nézőpontból elmesélt, ráadásul e nézőpontokra is reflektáló történet esetében. Szóval az egyik szinten a második világháború alatti Kolumbiában vagyunk, ahol amerikai nyomásra feketelistázzák a Németországból bevándoroltakat, ami egyrészt minden ok nélkül teszi tönkre egész családok életét, másrészt utat nyit a jelentgetésnek, besúgásnak. További idősík a történet jelen ideje, ahonnan rálátunk a köztes időszakra is, amit izgalmasan nehezít a lineáris elbeszélésmód szinte teljes hiánya. Vásquez azonban nem társadalmi tablót fest, hanem egy családi-baráti mikrokörnyezet lelki erővonalait, az elhallgatott, elfojtott sérelmek, gyűlöletek, esetlenül önző békülési próbálkozások egyre sűrűbb, alig áttekinthető hálózatát. Közben pedig még csak nem is generációkat érintő és nyomasztó emberi tragédiákról szól a regény, hanem a másik ember, a másik sors megérintésének, igazi megértésének a lehetetlenségéről - máshonnan nézve az alázatról (és persze a hiányáról is). A stílus hűvös eszköztelensége - ha a fordító netán erre erősített rá, jól tette, hiszen Vásquez kifejezetten elhatárolódik a márquezi "mágikus realizmustól" - furcsa módon nem az eseményektől húzza odébb az olvasót, hanem magát az írót, vagyis a közvetítőt iktatja ki a találkozásból, a szembesülésből a szereplőkkel. Ezáltal a legkisebb részletek is szinte közvetlen tapasztalásunk eredményeivé, élményekké válnak, amelyekkel nekünk magunknak kell valamit kezdenünk, át- meg átértékelve az egyformán, válogatás nélkül rokonszenvvel bemutatott szereplőkről kialakult képünket. Így aztán voltaképpen saját előfeltevéseinkkel szembesülünk, valamint egyfajta fegyelmezett, hűvös katarzis különös érzésével. (Fordította Imrei Andrea, Ab ovo, 2012, 286 oldal, 3590 Ft)
