Az európai országok között nálunk működik a kulturális örökség védelmének egyik legszigorúbb szabályrendszere, mely a közösség érdekére hivatkozva erősen korlátozza a magántulajdonnal való rendelkezés jogát.Ha netán jó szerencséjük vagy vastag pénztárcájuk révén szert tennének egy Picassóra, eszükbe se jusson hazahozni és eldicsekedni vele, mert előfordulhat, hogy utána jön egy pecsétes levél, miszerint a képet védetté nyilvánították. Ez azzal járna, hogy ha később pénzzé tennék, nem vihetnék újra külföldre, hiába kaphatnának érte többet, mint itthon. A kulturális örökség védelméről szóló törvény szerint ugyanis védetté nyilvánított tárgyra végleges kiviteli engedély nem adható, a védetté nyilvánításhoz pedig elég, ha az illetékes szakértő pótolhatatlannak és kiemelkedő jelentőségűnek minősíti a művet. Ekkor a nemzeti örökség egy darabját birtokolván jogos büszkeség dagaszthatja keblüket, s immár így téphetik a hajukat, amiért szabályosan hozták haza.
Fény
Április 12-én, a Mű-Terem Galéria tavaszi aukcióján 60 millió forintos rekord kikiáltási áron keresi új tulajdonosát Munkácsy Mihály 1879-ben festett képe, A baba látogatói. Csúcsot dönthet a leütési ára is, ha eléri a 100 milliót. A jelenlegi 95 milliós rekordot szintén a Mű-Terem állította fel decemberben, amikor Gulácsy Lajos 28 millióról induló, Régi instrumentumon játszó hölgy című, 1908-as festménye adta át a múltnak a Kieselbach Galériában néhány nappal azelőtt született csúcsot, amit a Na´Conxypánban hull a hó című, 1910 körüli Gulácsy 15 millióról 80-ra emelkedett ára jelentett. Addig Szinyei Merse Pálé volt a Nr.1: a Parkban 72 millióért kelt el a ´98 karácsonyi Kieselbach-aukción.
A Szinyei nem volt védett, el is hagyta az országot. A magántulajdonból magántulajdonba vándorolt két Gulácsy védett, de éppúgy nincs közszemlén, ahogy az aukció előtti évtizedekben sem volt. Alighanem privát gyűjteménybe kerül majd a Munkácsy is - hacsak nem él a védettségből fakadó elővásárlási jogával az állam. A magyar múzeumok szerzeményezési körülményeit ismerve erre kevés az esély, de elvi lehetősége az utolsó percig fennáll: a hivatal a leütés után "haladéktalanul köteles nyilatkozni", igen vagy nem. Ha a licit előtt jelentené be vételi szándékát az állam, azzal az árverés kimenetelét befolyásolhatná: kedvét szeghetné a potenciális vevőknek, s így kárt okozhatna mind az eladónak, mind a jutalékért dolgozó aukciósháznak. Ha viszont a kalapácsütés után mond igent, azzal "csak" a licit nyertesével babrál ki, aki lelki szemeivel már szalonja falán látja a képet.
Nincs jó véleménnyel a védettség hazai mechanizmusáról Törő István, a Mű-Terem társtulajdonosa. Ha az állam egy műalkotást az országban akar tartani, szerinte ezt nem jogszabályi prevencióval, hanem gazdasági eszközökkel tegye, a tulajdonnal való szabad rendelkezés akadályozása nélkül. Ha a műtárgy még nincs közgyűjteményben, vásárolja meg közvetlenül a tulajdonostól vagy aukción - hogy költségvetési forrásból vagy szponzori segítséggel, az technikai kérdés. De ha nem akarja vagy nem tudja piaci áron megvenni, engedje el.
"Kétségtelen - mondja Törő István -, hogy az aukciókon szereplő képek 15-20 százaléka külföldre kerül, de ez egy egészséges körforgás része, mert be is jönnek képek az országba. Különösen azóta, hogy magyar műalkotásokat vám- és áfamentesen lehet behozni, sokkal nagyobb a képek beáramlása, mint a kiáramlása. Ha egy külföldi aukción megjelenik egy magyar tárgy, azt egy magyar gyűjtő vagy kereskedő megveszi, majd egy itthoni aukción viszonylagos profittal eladja."
Árnyék
A műalkotások védettségét szabályozó magyar rendszer szigorúsága (kiviteli tilalom, állami elővásárlási jog, hozzáférhetővé tételi kötelezettség stb.) jórészt szocialista örökség. Pedig - miként a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műtárgyvédelmi főfelügyelője, Buzinkay Péter tanulmányában olvasható (www.koh.hu) - már 1866-ban országgyűlési javaslat született "a nemzet pártfogása alá helyezendő" művészeti emlékek és régiségek ügyében. De sem ebből, sem a későbbi hasonló javaslatokból nem lett törvény: a polgárosodás korának honatyái nem akarták ily módon korlátozni a magántulajdont. 1919-ben a Tanácsköztársaságnak nem voltak skrupulusai (köztulajdonba vették a műkincseket), a harminc évvel későbbi 1949-es törvény pedig kötelezővé tette a magántulajdonban lévő muzeális értékek bejelentését. A privát műgyűjtemények nagybani védetté nyilvánítása a padláslesöprés képzőművészeti megfelelője volt (azzal a különbséggel, hogy a tulajdonosok "hálából" lakbérkedvezményt kaphattak). A védett műkincsek mai nagy száma abból is fakad, hogy annak idején sok magángyűjteményt en bloc nyilvánítottak védetté, függetlenül attól, hogy a tárgyaknak esetleg csak a töredéke képviselt különleges értéket - ez is magyarázza, hogy mostanában gyakran feloldják egyes árverési tételek indokolatlan védettségét, sőt folyamatban van a védett tárgyak körének revíziója. "A védettség kimondása sok esetben nem feltétlenül a mai szakmai szempontoknak megfelelően történt" - ismeri el Buzinkay Péter, hozzátéve, hogy az árverési tételeknek általában csak egy kis része védett.
Az 1997-es kulturális alaptörvény az 1998 júliusától működő Kulturális Örökség Igazgatóságára (KÖI) ruházta a védetté nyilvánítással kapcsolatos hatásköröket. Az e jogszabályt továbbíró 2001-es LXIV. törvény hozta létre a KÖI helyett, még átfogóbb hatáskörrel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (KÖH).
Buzinkay Péter elmondása szerint a hazánkban védettnek nyilvánított tárgyak száma kb. 400 ezer - pontos adat nem áll rendelkezésre, a nyilvántartásokat gondozó tizenhat szakintézmény (Magyar Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár stb.) adatainak összesítése jelenleg is zajlik -, ennek a fele könyvtári dokumentum, s nagyjából 50 ezer lehet képzőművészeti alkotás. A KÖH honlapján olvasható adat szerint Hollandiában 74 ezer tárgy szerepel a védett kulturális javak nyilvántartásában, s ebből 71 ezer könyvtári dokumentum.
"A védettség rendszere a közérdeket testesíti meg - magyarázza Buzinkay Péter. - Bizonyos esetekben a közérdek előbbre való a magánérdeknél. Hiába van magánkézben egy természetvédelmi terület, a tulajdonosa nem tehet meg vele akármit. Ugyanez érvényes bizonyos műtárgyakra is. A hatályos európai uniós szabályozás szerint a kulturális javak esetében a kivitel korlátozása a nemzeti örökség védelme érdekében tagállami hatáskör. A mai magyar jogszabály megfelel az uniós elvárásoknak, csatlakozáskor csak néhány részletében fog majd módosulni a kötelezően alkalmazandó közösségi szabályozás néhány elemével. Jelenleg az EU tizenöt tagállamában, a tagállamok közigazgatási határain belül tizenötféle szabályozás van érvényben, ezek egyes tárgycsoportok esetében a tagállam területéről történő teljes kiviteli tilalomtól az állam elővásárlási jogán keresztül a puszta bemutatási kötelezettségig, illetve a kivitel mindenféle korlátozástól mentes szabadságáig terjednek. Az EU külső határainak elhagyása a különböző tárgycsoportoknál bizonyos kor és értékhatár - 50 évnél régebbi festményeknél például 150 ezer euró, azaz kb. 36 millió forint - fölött engedélyköteles. Azt gondolom, legalább az EU belső határainak irányában indokolt a szigorú magyar szabályozás fönntartása, hogy azok a műtárgyak is a hivatal, illetve a szakértőként közreműködő közgyűjtemények látókörébe kerüljenek, amelyek pénzben kifejezett értéke európai mércével mérten nem olyan magas, de a nemzeti kulturális örökség szempontjából fontosak."
"Átmeneti, de ígéretes korban élünk - vélekedik Kieselbach Tamás műgyűjtő, műkereskedő. - Ahonnan jövünk, ott azt gondolták, akkor leszünk gazdagok, ha mindent védünk. Volt is ebben igazság, tényleg rengeteg minden kiment az országból. Akik a ma érvényes szabályokat kialakították, itt szocializálódtak, nem élték át, hogyan működik mindez a szabad világban. A piac elrendezi ezt a helyzetet: nem kimennek, hanem tömegestül jönnek be az országba a műtárgyak Erdélyből és Nyugatról. Az ország gazdagodásával együtt erősödő magyar műtárgypiac pedig egyre szükségtelenebbé teszi majd a szigorú védettségi szabályokat. Ha lassan is, de errefelé tartunk."
Hatás
A nemzetközi műkereskedelemnek Anglia és az Egyesült Államok kínálja a legnagyobb szabadságot, London és New York e szféra két központja. Hollandia, Németország és Ausztria is engedékeny Olaszországhoz vagy Franciaországhoz képest, amely nemrég pert vesztett egy Van Gogh-mű tulajdonosa ellen: a bíróság elismerte a tulajdonnal való szabad rendelkezés jogán esett sérelmet, mert az illető a védettség miatt nem tudta nemzetközi árat garantáló helyre, azaz külföldre vinni elárvereztetni a képet. Elmaradt haszon címén a Franciaországban elért ár többszörösét kapta meg.
A kulturális javak országhatáron belül tartása nálunk ennél is abszurdabb eseteket eredményez. Tavaly egy német gyűjteményből származó Paál László-festményt adtak be a Mű-Terem Galéria aukciójára. Az országba beérkezett, de még külföldi tulajdonban lévő képet a KÖH védetté nyilvánította: ha netán nem talál vevőre az árverésen, a német tulaj nem viheti sem haza, sem más országba, más aukciósházhoz. "Valóban benne volt ez a kockázat, de a tulajdonos nyilvánvalóan nem akarta visszavinni, hiszen eladni hozta" - mondta Buzinkay Péter (KÖH) ezzel kapcsolatban a Narancsnak. A kép végül elkelt, nagyobb bonyodalom nélkül megúszták.
Kieselbach Tamás Hollandiában, nemzetközi áron megvásárolta Bortnyik Sándor 1923-ban Weimarban festett, Kompozíció lámpával című képét. Hazahozta, könyvében publikálta, nemzetközi kiállításokra kölcsönadta - büszke rá, hogy az ő gyűjteményének egy darabja képviseli az országot. Csak attól pöccent be, hogy az MNG javaslatára a KÖH ráütötte a pecsétet. Nem akarja eladni, de igényt tart a szabadságra, hogy adott esetben mégis megtehesse, ugyanazon a szabad piacon, ahol megvette. A Bortnyik levédése nagyon rossz üzenet mindenki számára, aki értékes művészetre költené a pénzét.
A magyar képeknek általában itthon a legmagasabb az áruk, de nem feltétlenül és nem minden esetben (az ellenpélda éppen Bortnyik és Kassák kinti korszaka, vagy egy Londonban nemrég 160 ezer fontért elkelt Paál László). A mű-kereskedelmi jelenlét semmivel sem lényegtelenebb, mint a múzeumi és kiállítótermi. Ha egy gyűjtő elvisz egy képet, az becses helyre kerül, nem vész el, foroghat a világban. Ez jót tesz a műnek, és a magyar művészet nemzetközi presztízsét is növeli. Ám ha a védettség eleve útjukat állja a műveknek, azzal nemcsak egy-egy magántulajdonost sújt, hanem magát a magyar művészetet is kár éri, amely előtt bezáródik a nemzetközi megmérettetés egyik kapuja.
Szőnyei Tamás
