Védősisak nélkül - John Green: Csillagainkban a hiba

  • Greff András
  • 2013. november 27.

Könyv

A csütörtöki Narancsban jön újabb gyerekirodalmi sikerlistánk az elmúlt egy év legjobbjaival. A harmadik helyezett John Green kivételes könyve, amely két halálos beteg kamasz szerelméről beszél letaglózóan. Kritika.
false

Hazel Grace 16 éves, gyönyörű, mint Natalie Portman, és tele van élettel. Hazel hamarosan meg fog halni: negyedik stádiumú tüdőrákja van. Toldjuk még hozzá ehhez, hogy az amerikai szerző ifjúsági regénye - a felszínen legalábbis - Hazel találkozásáról szól az első nagy (és szintén nagybeteg) szerelmével, és máris oda jutunk, hogy ennél borzalmasabbat talán kitalálni sem lehetne. Hiszen a Love Story kiskamaszokra hangszerelt verziójában a giccs összes változata: a rózsaszín, a fekete, a nevetős és a sírós problémátlanul állhat össze egyfajta irodalmi feszítővassá, amellyel a gátlástalan szerző nagyokat sújthat aztán a szerencsétlen olvasó védtelen fejére.

Ebben a regényben azonban nem így van, sőt szinte semmi sem úgy van, ahogyan várnánk, kezdve azzal, hogy John Green a választott pálya gyakorlatilag összes csapdáját oly könnyed mozdulatokkal kerüli ki, mintha ez a világ legszokványosabb képessége volna. Az elbeszélői hang intonálása kulcsfontosságú ebben a diadalban. Hazel Grace úgy kíván számot adni magáról és a világról, a betegségek császáráról és a kamaszlétről a halál árnyékában, hogy ne kelljen hazudnia - elsősorban saját magának. Az oxigénpalackját mindenhová magával cipelni kénytelen bakfis a regény kezdetekor immár három éve él együtt halandóságának sziklaszilárd tudatával. Ez az idő - amint a hol átlagos, hol különös, hol pedig emberpróbáló hétköznapjait rögzítő mondatai mindvégig hűen mutatják - elegendőnek bizonyult arra, hogy emelt fővel lemondjon mindazokról a menedékhelyekről, amelyeket a helyzetébe kerülő embereknek szűkebb környezetük, illetve maga a nyugati kultúra udvarias beszarisággal felkínálni igyekszik. Hazel és barátai nem fordulnak a vallásokhoz, nem hisznek a csodákban, nem próbálják a tudomány univerzumát a valóságosnál tágasabbnak képzelni, és egyetlen percre sem hiszik úgy, hogy betegségüknek a személyükkel szoros összefüggésben lévő oka vagy éppen bármiféle célja volna. John Green regényében a koruknak teljesen megfelelő tenorban fecsegő, ugyanakkor végletesen józan ifjú szereplők ebből a szemszögből tekintenek rá az emberi létre, és ha válaszokban nem reménykednek is, hiszen jóval bátrabbak ennél, a frázisoktól gondosan megtisztított kérdéseket azért újra és újra felteszik, amíg csak kristálytiszta tudatukkal képesnek bizonyulnak rá.

Mindeközben Hazel kettős kalandja a szerelemmel (egy testi-lelki és egy szellemi - a fordulatokat ugyanis az generálja, hogy hősünk kapcsolatba lép kedvenc könyvének rejtőzködő szerzőjével) vérbeli regényanyag marad, és ha a történet bizonyos pontokon kiszámíthatóvá válik is, a fiatal elbeszélő hihetetlen nonsalansszal megformált leírásai szünet nélkül elevenen tartják a szöveget. Az első éjszaka nyitómozzanatait például így mutatja be Hazel: "A takaró alá bújtam, lerúgtam magamról a farmert meg a zoknit, azután figyeltem, hogy ugrál a steppelt takaró, miközben Augustus levette alatta a farmerját, azután a lábát." És az első (majd a második) szeretkezés nem maga a megváltás, és szó sincs arról, hogy megtörténte megédesítené még a gyógyszerek ízét is, vagy hogy elégtételt adna a folytathatatlan élet eleven tudatáért. Csupán az élet egyik ténye - de ha a szereplők nem is, az olvasó azért begyűjti a maga katarzisát minden alkalommal, amikor a lángoló tüdejű Hazel és társai elérkeznek egy-egy ilyen állomáshoz, amit aztán ugyanolyan hanyagul hagynak maguk mögött, ahogyan mi is tesszük, csupán azzal nem áltatják önmagukat közben, hogy másnap reggel is garantált a folytatás.

Fordította: Bihari György. Gabo, 2013, 295 oldal, 2990 Ft


Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.