| ||
Hazel Grace 16 éves, gyönyörű, mint Natalie Portman, és tele van élettel. Hazel hamarosan meg fog halni: negyedik stádiumú tüdőrákja van. Toldjuk még hozzá ehhez, hogy az amerikai szerző ifjúsági regénye - a felszínen legalábbis - Hazel találkozásáról szól az első nagy (és szintén nagybeteg) szerelmével, és máris oda jutunk, hogy ennél borzalmasabbat talán kitalálni sem lehetne. Hiszen a Love Story kiskamaszokra hangszerelt verziójában a giccs összes változata: a rózsaszín, a fekete, a nevetős és a sírós problémátlanul állhat össze egyfajta irodalmi feszítővassá, amellyel a gátlástalan szerző nagyokat sújthat aztán a szerencsétlen olvasó védtelen fejére.
Ebben a regényben azonban nem így van, sőt szinte semmi sem úgy van, ahogyan várnánk, kezdve azzal, hogy John Green a választott pálya gyakorlatilag összes csapdáját oly könnyed mozdulatokkal kerüli ki, mintha ez a világ legszokványosabb képessége volna. Az elbeszélői hang intonálása kulcsfontosságú ebben a diadalban. Hazel Grace úgy kíván számot adni magáról és a világról, a betegségek császáráról és a kamaszlétről a halál árnyékában, hogy ne kelljen hazudnia - elsősorban saját magának. Az oxigénpalackját mindenhová magával cipelni kénytelen bakfis a regény kezdetekor immár három éve él együtt halandóságának sziklaszilárd tudatával. Ez az idő - amint a hol átlagos, hol különös, hol pedig emberpróbáló hétköznapjait rögzítő mondatai mindvégig hűen mutatják - elegendőnek bizonyult arra, hogy emelt fővel lemondjon mindazokról a menedékhelyekről, amelyeket a helyzetébe kerülő embereknek szűkebb környezetük, illetve maga a nyugati kultúra udvarias beszarisággal felkínálni igyekszik. Hazel és barátai nem fordulnak a vallásokhoz, nem hisznek a csodákban, nem próbálják a tudomány univerzumát a valóságosnál tágasabbnak képzelni, és egyetlen percre sem hiszik úgy, hogy betegségüknek a személyükkel szoros összefüggésben lévő oka vagy éppen bármiféle célja volna. John Green regényében a koruknak teljesen megfelelő tenorban fecsegő, ugyanakkor végletesen józan ifjú szereplők ebből a szemszögből tekintenek rá az emberi létre, és ha válaszokban nem reménykednek is, hiszen jóval bátrabbak ennél, a frázisoktól gondosan megtisztított kérdéseket azért újra és újra felteszik, amíg csak kristálytiszta tudatukkal képesnek bizonyulnak rá.
Mindeközben Hazel kettős kalandja a szerelemmel (egy testi-lelki és egy szellemi - a fordulatokat ugyanis az generálja, hogy hősünk kapcsolatba lép kedvenc könyvének rejtőzködő szerzőjével) vérbeli regényanyag marad, és ha a történet bizonyos pontokon kiszámíthatóvá válik is, a fiatal elbeszélő hihetetlen nonsalansszal megformált leírásai szünet nélkül elevenen tartják a szöveget. Az első éjszaka nyitómozzanatait például így mutatja be Hazel: "A takaró alá bújtam, lerúgtam magamról a farmert meg a zoknit, azután figyeltem, hogy ugrál a steppelt takaró, miközben Augustus levette alatta a farmerját, azután a lábát." És az első (majd a második) szeretkezés nem maga a megváltás, és szó sincs arról, hogy megtörténte megédesítené még a gyógyszerek ízét is, vagy hogy elégtételt adna a folytathatatlan élet eleven tudatáért. Csupán az élet egyik ténye - de ha a szereplők nem is, az olvasó azért begyűjti a maga katarzisát minden alkalommal, amikor a lángoló tüdejű Hazel és társai elérkeznek egy-egy ilyen állomáshoz, amit aztán ugyanolyan hanyagul hagynak maguk mögött, ahogyan mi is tesszük, csupán azzal nem áltatják önmagukat közben, hogy másnap reggel is garantált a folytatás.
Fordította: Bihari György. Gabo, 2013, 295 oldal, 2990 Ft
