Kilenc év múltán most kezünkben tartjuk a végeredményt, az új magyar Dantét, s első reagáló gesztusunk, úgy lehet, még akkor is az elismerő kalaplengetés lenne, ha a fordítás összességében netán kudarcnak bizonyulna. Erről azonban szó sincs, mi több, leesett állal konstatálhatjuk, hogy Nádasdy munkája fölkínálja számunkra a talán legváratlanabb élményt: az Isteni színjátékot, amely könnyen olvasható, sőt könnyen végigolvasható.
| ||
Merthogy hiába a lassan hétszáz éve megszentelt világirodalmi rang és az európai kultúra legnagyobb közkincseinek ritka kiváltsága, a számtalan feldolgozás és hivatkozás – Dante nagy művét pár száz éve bizonyosan sokkal kevesebben olvasták végig, mint ahányan emlegették, vagy épp kölcsönöztek belőle. (Az Isteni színjátékból témát merítő zeneszerzők közül például korántsem ismerte mindenki behatóan a mű egészét.) S ha őszinték akarunk lenni, akkor egészen hasonló a helyzet Babits Mihály legendás fordításával is, mellyel most Nádasdy akarva-akaratlanul versenyre kelt: csodáljuk, idézzük, de nehezen olvassuk az (amúgy ugyancsak egy évtizeden át remekbe készült) babitsi magyarítást.
Nádasdy Ádám most megajándékozott bennünket egy önmagát jószerint olvastató magyar szöveggel, amelynek tartalmi érvényességéért a tudós filológus Nádasdy szavatol. Igaz, ezért az eredményért áldozatokat is kellett hozni, hiszen az új fordításban veszteséglistára került a rímes forma, a háromsoros terzinák láncolata, ahol az előző egység középső sorvége törvény szerint visszaköszön a rá következő terzina első és záró sorában. Nádasdy lemondott erről a formáról, s helyette a magyar fül számára ismerősen csengő (például Az ember tragédiája révén meghitt) ún. drámai jambust választotta. „[A] nagy éposz sorai oly tömörek, majdnem minden szavának oly nagy a súlya, sok-sok mondása mögött annyi tudós célzás lappang, hogy igen könnyen hamisításokra kényszerítheti azt, aki a tartalom lelkiismeretes követése mellett még a szövevényes rímelés bilincseit is magára veszi.” Így magyarázta már hasonló döntését 1921-ben a Pokol fordítását olvasók elé bocsátó Radó Antal is, s Nádasdy ugyanígy érvel, amikor a rímelés által kikényszerített „pontatlanság vagy nyakatekertség” helyett „dísztelenebb, józanabb, tartalomcentrikusabb fordítást” ígér.
„Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta” – fogalmaz bevezetőjében a fordító, s e ponton bizony felkínál némi kötözködési lehetőséget a kritika számára. Persze Nádasdy maga is költő, s így kevés kételyünk lehet afelől, hogy a mit és a hogyan szétválasztását voltaképp ő sem tarthatja ily könnyen elvégezhetőnek. Annál is kevésbé, hiszen ugyanitt előzékeny-őszintén bemondja formaválasztásának egyértelmű, és sokkal inkább tartalmi, semmint formai veszteségét: a dantei hármas művön végighúzódó örök hármasság, a Szentháromság három köréig elvezető láncolat érzékeltetésének egyik legfőbb eszközét, „a Rend hőskölteményének” (Szerb Antal találó fordulata) alapegységét.
Ahogyan majd’ száz éve Radó Longfellow-ra és Zigány Árpádra, úgy Nádasdy most ugyancsak több külföldi és hazai példára hivatkozik döntése védelmében, s a feladat nagyságát még körvonalaiban is csupán alig sejtő recenzens nem vitathatja tovább a választott út legitimitását. Annál kevésbé, hiszen a fordító ellentételezésképpen – mint fentebb már idéztük – tartalomcentrikusabb és pontosabb magyarítással kecsegteti olvasóját. A következő vizsgálódási irány ilyesformán csak az lehet, hogy a pontosság szempontjából tegyünk egy (szúró)próbát, az új Isteni színjátékot az eredetivel és Babits rímes vállalkozásával összevetve.
A Purgatórium 6. énekéből való az a nevezetes terzina, mellyel a szomorú helyzetben leledző közös haza, Itália sorsa felett borong Firenze nagy száműzöttje:
„Ahi serva Italia, di dolore ostello,
nave sanza nocchiere in gran tempesta,
non donna di provincie, ma bordello!”
Babits Mihálynál így indul e panasz, melyből aztán Itáliához szóló óda kerekedik:
„Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
kormánytalan hajó vad förgetegben,
világnak nem úrnője, csak rimája:”
Nádasdynál pedig így hangzik ugyanez a három sor:
„Itália, te rabnő! Kín hazája!
Vad tengeren jársz s nincs kormányosod;
nem világ-úrnő vagy, csak rossz lotyó!…”
| ||
Mint látható, Nádasdy már az első sorban él a lehetőséggel, hogy hangsúlyozza Itália nőnemét, viszont – s ez akár olasztudás nélkül is könnyen észrevehető – elhagyja az eredetiben a terzinát indító panaszos jajszót. Valamint a „hazája” szóval fordítja azt, hogy „ostello”, jóllehet e főnév jelentésének tán legfontosabb eleme épp az, hogy olyan helyet jelöl, ahol átmenetileg, nem véglegesen szokás tartózkodni: vagyis inkább szállás (vagy éppen tanya), semmint haza. A második sorban azután betű szerint és hajszállal ugyan, de újra pontosabbnak tetszik Babits megoldása, hiszen tengert Dante nem említ, vihart, azaz förgeteget ellenben igen. S végül a harmadik sorban azonos úton jár mindkét fordító, még ha Nádasdy a rimát (mely latin eredetű, hallásra pedig kifejezetten olaszosnak ható szó) a közkeletűbb rossz lotyóra cserélte is, viszont akárcsak Babitshoz hasonlóan lemondott a bordello, azaz a bordély versbeli említéséről.
Az Isteni színjáték fordításának legnagyobb buktatója mindazonáltal bizonyosan nem az ilyen kicsinységek sora, s még csak nem is az a feladat, amelyet Nádasdy pompásan elvégzett, vagyis a nagy ívek, a szerkezet tartós teherbíró képességének megteremtése. Nem, a legnagyobb buktató a jószerint, mi több, tán teljességgel megoldhatatlan föladat: Dante világképének, kultúrájának lefordítása. Nem olaszról magyarra, hanem a 14. századról a 21. századra. A klasszikus műveltségtől való sajnálatos, illetve a bűn- és büntetésalapú katolikus eszkatológiától való szerencsés eltávolodásunk ugyanis szinte beazonosíthatatlanná teszi számunkra a Dantét foglalkoztató témák és a tollán megforduló toposzok döntő többségét. A fordító itt nem nyelvek, hanem egymástól merőben távoli kultúrák között próbál közvetíteni, s végül a lábjegyzetek tömegét használja mankóul. Így tett már Babits is, noha ő még – legalább részben – az említett kultúra és világkép időben legutolsó peremén végezte a maga munkáját. Nem tehet mást Nádasdy sem, s vállalkozásának fáradságos sikere és dicsőséges reménytelensége épp itt válik a leginkább kitapinthatóvá.
Nádasdy Ádám legendás tanári erényei a főszöveg jegyzetelésében immár sokadszorra válnak közös csodálatunk tárgyaivá. Tapintatosan és közben mindvégig helyesen temperált tudósi önbizalommal és tárgyismerettel segít a megértés felé e kis jegyzetekkel, tartalomelőlegező közcímekkel, s hogy eközben olykor mégis az áhítottnál távolabb kerülünk (illetve maradunk) a megértéstől, az éppen e kivételes tudású és ethoszú „ismeretterjesztés” révén válik önmagán túlmutatóvá, ha úgy tetszik, példázatossá. Traduttore traditore – hangzik a fordítókra rendszeresen kimondott (ön)vád, amely annál fájóbb és törvényszerűbb, minél távolibb tüneményt kell lefordítani egy másik nyelv és egy másik kultúra számára. Így járt most Nádasdy is, mondjuk, akkor, amikor a Pokol 15. és 16. énekéhez ezt a tartalmi előzetest írta: A homoszexuálisok I.: értelmiségiek, illetve A homoszexuálisok II.: államférfiak. A 19. században kreált kifejezés elhelyezése a keresztény pokol késő középkori látomásában ugyanis még segítő felcímként is megtévesztő. S nem is csupán a nyilvánvaló terminológiai anakronizmus miatt, hanem azért is, mivel a fordító így közelebb viszi az olvasót a (vélt) megértéshez annál, mint ahogy azt Dante akarta volna. Mert, ahogy arra maga Nádasdy is utal egy helyütt: Dante e két énekben látványosan kerülte a konkrét „bűn” megnevezését. Márpedig nagy kérdés, hogy szabad-e a jegyzetelőnek a hallgatólagosságában is érzékletes szerzői szándékot megmásítania.
Az olvasó, lám, vitatkozik itt-ott a fordítóval, de a hálaérzése elsöprő erejű: van új magyar Dante! Ha idegen is tőlünk a kevély firenzei zseni világa, azért csak nyargalnak most a szemeink az Isteni színjáték sorain. Még nem érteni is könnyebb és okosabb így.
Magvető, 2016, 792 oldal, 6490 Ft
