„Valóban nem születtem kritikusnak. Legalább kedélyem sehogy sem tudja megszokni e szerep nyomorúságait.” Egyik írásában Gyulai Pál távolította magától ezekkel a szavakkal a kritikusi szerepet: félig őszintén, félig őszintétlenül. Őszintétlenül, hiszen igazából nagyon is akarta ezt a szerepet, amelynek a magyar kultúrában ő adott – részben mindmáig érvényes – mintát. És őszintén, elvégre sohasem érte be pusztán azzal, hogy főítész legyen.
*
1826-ban Kolozsvárott született, s élete első bő két évtizede inkább tipikusnak, mint egyedinek mondható: egy ambiciózus erdélyi fiatalember a reformkorból. A református kollégium éltanulója, erdélyi főurak gyermekeinek nevelője, a szabadelvű eszmék s persze az unió elkötelezettje, s mint ilyen a kolozsvári 1848-as események egyik serény szereplője. Mindeközben pest-budai lapok vidéki levelezője, no meg reménybeli poéta: zsengék, majd szabatos költemények szerzője. Első igazi sikereit is a verseinek köszönheti: az 1848-as politikai témájúaknak, majd még inkább az 1849-es Hadnagy uram című 12 soros honvédversnek, valamint a Petőfi után immár Arany János hatását mutató, 1851-es történelmi balladának, a Pókainénak. S noha Gyulai lírája általában szűk levegőjű s legtöbbször meghatóan (és őszintén) közhelyes, az említett két verssel mégis úgy eltalálta a közízlés kívánta hangot, hogy aztán nemzedékeken át majd’ mindenki megtanulta e sorokat: „Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!” vagy „Csak előre, édes fiam!”.
| ||
A szabadságharc bukását követő neoabszolutizmus időszaka, vagyis közkeletű nevén a Bach-korszak új szerepek felé terelte Gyulait, aki az 1850-es évek első felében megkezdte prózaírói és kritikusi-irodalomtörténészi működését. Az irodalmi (s természetesen nem csupán az irodalmi) nyilvánosságra nehezedő politikai elnyomás, valamint az 1849-es tragédia okait kereső nemzeti önvizsgálat kötelme együttesen jelölt ki új feladatokat és új irányokat a magyar kultúra korabeli szereplői számára. Ilyen volt az értékek számbavételének, megőrzésének és terjesztésének feladata, az ábrándosság nemzeti hajlamával szemben a realitásérzék és a tájékozódó készség fejlesztése, s természetesen a nemzeti egység és önérzet védelme. Gyulai ebben a megváltozott képletben talált rá az alkatának leginkább megfelelő hivatásra, s több irányban küzdve és hadakozva ekkor vívta ki a maga személyes rangját a magyar irodalomban.
*
A Szőnyi Pál pesti fiúnevelő intézetében állást vállaló Gyulai 1853-ban hozzálátott Petőfi életrajzának-pályaképének megírásához. A nagyesszé (Petőfi Sándor és lírai költészetünk) elkészültét előmozdítandó Gyulai pár hónapra összeköltözött Pákh Alberttel, Petőfi meghitt barátjával, de kikérdezte Vahot Imrét és kritikusi támadásainak későbbi örök céltábláját, Jókai Mórt is. Az elkészült munka, amely kényszerűen-politikusan mellőzte Petőfi 48–49-es költészetének és tevékenységének tárgyalását, több irányban is polemizált. Így az előző nemzedék irodalomtudorával, Toldy Ferenccel szembehelyezkedve Petőfit (meg a tisztelt és csodált Aranyt) Vörösmarty meghaladójaként pozicionálta, piedesztálra állította az általuk képviselt „népnemzeti” irányt – valamint megtámadta az 1850-es években elszaporodó Petőfi-epigonok seregét.
A kritikusi elvtelenség következetes és személyeskedéstől sem mentes bírálata mellett elsősorban a petőfieskedők voltak az áldozatai Gyulai legkeményebb írásának, az 1855 első felében, cikksorozat formájában megjelentetett Szépirodalmi szemlének is. Értékelvű és kegyetlenül gunyoros munkájában egyszerre támadta a Petőfi zseniszerepét, eredetieskedését lekoppintó költőket és költőcskéket, s koncolta fel szinte sorról sorra – olykor Darvas Szilárd slágermagyarázatait megelőlegező modorban – Lisznyai Kálmán, Tóth Kálmán és a többi Petőfi-epigon verseit. A cikksorozat még befejezetlenségében is hatalmas vihart váltott ki, s egyszerre tette ismertté és elfogadottá, s hozzá népszerűtlenné Gyulai személyét. A legkegyetlenebbül (és alapvetően méltán) ledorongolt Tóth Kálmán párbajra is kihívta a kistermetű kritikust, s a kamaraerdei pisztolypárbajban, ahol Gyulai segédje báró Kemény Zsigmond volt, még némi vér is folyt. Erről a lovagias összecsapásról kétféleképpen tudósít a história. Tóth Kálmán fiának, Tóth Bélának egykor oly népszerű anekdotagyűjteményében az áll, hogy mindkét fél szándékosan mellélőtt, ám az idősebb Tóth lövése valamiképp mégis megsebezte Gyulai bokáját, s az ítész estében az alábbi frappáns megjegyzést tette volna: „Jól lősz, Kálmán, hanem rossz verseket csinálsz.” Ezzel szemben Gyulai magánkörben úgy emlékezett vissza az esetre, hogy kettejük közül csakis ő lőtt szándékosan mellé, ellenben Tóth nagyon is el akarta találni a békülékeny poénmondástól utóbb már csak ezért is tartózkodó kritikust.
A párbaj tényénél is jóval kellemetlenebb következménye volt Gyulai cikksorozatának az, hogy többen is úgy ítélték: a szerző akarva-akaratlanul is ártalmára van a nemzeti ügynek. Akaratlanul, amennyiben a szigorú értékelvet a hazafiasság szempontja elé helyezi, s akarva, lévén Gyulai a kormányzat hivatalos orgánuma, a Budapesti Hírlap hasábjain közölte ádáz támadásait. A rosszindulatú gyanúsításoknak is kitett Gyulai körül elfogyott a levegő Pest-Budán, s már csak ezért is kapva kapott azon a nevelői megbízatáson, amelyhez báró Eötvös József segítette: berlini, majd müncheni egyetemi tanulmányaira kísérte az ifjú gróf Nádasdy Tamást. Így nem csupán távol került a személye körüli viharoktól, de világot is láthatott (két hétre még Párizsba is eljutott). Megerősíthette elméleti tudását, illetve – ami legalább ennyire fontos a mindenkori kritikus számára – a külhoni tapasztalatok felemlegetésével fokozhatta a hazatérő honi tekintélyét.
Berlinből hazaküldött kritikai beszámolójában például már szaktekintélyként hasonlíthatta össze a színművészet pesti és nemzetközi színvonalát, az olasz Adelaide Ristori elsőbbségét hangsúlyozva a hazai színészek előtt. Gyulai ebben a kérdésben koccant össze első ízben Jókaival, aki egy színésznő lovagias férjeként sietett a pesti színierők védelmére. Utóbb aztán inkább csak Gyulai támadott hosszú évtizedeken át: korholva Jókai felületességét, népszerűség-hajhászását, könnyű sikereit. „Jókai kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés az elbeszélnivalója” – jellemezte például a nagy mesemondót, akit a realizmus elvárása felől bírált. E realizmusigény képviselőjeként szegődött Gyulai Arany, Kemény és Eötvös hívévé, s ebbe a képletbe nem sikerült soha beszorítania Jókait vagy épp Vajda Jánost. A lélektanilag hitelesnek elfogadható realizmus kritikusi főszempontja méltán szerzett kimagasló tekintélyt Gyulainak, ám fontos jelezni, hogy ez a realizmusértelmezés nem volt túlságosan tág: a szemérem és az illendőség éppúgy erősen behatárolta, mint a hétköznapias valószínűség.
A beszélyeivel és kisregényeivel 1850 óta jelentkező Gyulai mindenesetre maga is megalkotott legalább egy olyan művet, amely mindenestül és mintaszerűen megfelelt saját hangoztatott elvárásainak. Az 1857-es (s utóbb újra és újra tovább csiszolgatott) Egy régi udvarház utolsó gazdája ugyanis valóban a lélektani realizmus kívánalmainak megfelelően ábrázolja a kisregény múltban ragadt főalakját, Radnóthy Elek figuráját. Az 1849-et követő megváltozott világot elfogadni képtelen erdélyi úr története egyszerre olvasható nemzeti parabola gyanánt és az egyéni elidegenedés példájaként: a történelmi deklasszálódás és az öregedés személyiségpusztító kettős csapásának ábrázolásaként. A mindig szabatos, komorságában is szellemes mű rokonsága a Gyulai által oly lelkesen méltatott Toldi estéjével egészen szembetűnő.
*
Az 1858-ban Szendrey Júlia húgával, Szendrey Marival összeházasodó s pár évre Kolozsvárra professzornak visszaköltöző Gyulai Pál tanári működése mellett sem szűnt meg döntő szerepet követelni magának az irodalmi vitákban. Épp 1858-ban például Írónőink címmel közölt egy cikksorozatot, melyben a nők irodalmi képességeit „pár gyöngédebb húr” megszólaltatására, leginkább „mesék és beszélykék” írására ítélte elegendőnek. „A nők között nincsenek Shakespeare-ek” – kínált fel igencsak magas labdát a vele vitatkozók számára, s vélelmezte, hogy az irodalom művelése vagy boldogtalanná teszi a nőket, vagy épp eleve a boldogtalanság sodorja e terepre a női próbálkozókat. „Miért görnyedtek íróasztalaitoknál, miért rontjátok szép szemeiteket, halaványítjátok piros arcaitokat, midőn szebbnél szebb versre lelkesíthetnétek a férfiakat, szebbekre, mint aminőket ti tudtok írni?” A vita, melybe sógornője, Szendrey Júlia egy mulatságosan fricskázó elbeszéléssel szállt be, értelemszerűen elfedte a tényt, hogy az értékelvű Gyulai nemcsak a nőktől, de a legtöbb férfitól is elvitatta az irodalmi szereplés jogát.
Az értékőrzés és értékállítás szinte Gyulai fő tevékenységévé vált az évtizedfordulón. 1860-ban megírta és székfoglalója gyanánt az Akadémián felolvasta Katona József és Bánk bánja című tanulmányát, majd 1865-re elkészült Vörösmarty életrajza című monográfiájával. Ahogyan Petőfi esetén, úgy Vörösmartyról írván is egyfajta szűrőt jelentett Gyulai világlátása, amelyben mindkét életmű számára csak nagyjából juthatott hely. A racionalizmuson túli, a túlságosan eredeti vagy eredetieskedő, a dühösen politizáló vagy vadromantikus elem még klasszikusok esetén se kaphatott pardont, s pláne nem kaphatott akkor, ha kortárs követett el ilyesfajta bűnt. 1866-ban Gyulai ezért nem kegyelmezett, még haló porában sem a két évvel korábban, ifjan elhalt kritikus-trónkövetelőnek, Zilahy Károlynak, kinek összegyűjtött munkáit (s köztük az övével vetekedő Petőfi-életrajzát) lerántva, túlélt riválisát oly szavakkal jellemezte, melyek rá legalább annyira igazak lehettek. „Keresi a polémiát néha csak a polémia kedvéért […]. Hajlamból vagy szükségből kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az ízléstelenségig, de rosszulesik neki, ha őt is gúnyolni merik.”
A társaságban amúgy kedves, mi több, szeretetreméltó Gyulai idővel valóban vezérré vált: az úgynevezett irodalmi Deák-párt vezérévé, aki Kemény Zsigmond és Arany János mellett a reálpolitika nagy népszerűtlenjét, Görgei Artúrt is holtáig tisztelte. Akadémikus lett, a Kisfaludy Társaság elnöke, a Budapesti Szemle szerkesztője, s 1876-ban – szimbolikus módon – ő örökölte meg Toldy Ferenc egyetemi katedráját. 1885-ben azután még a főrendi ház tagjává is kinevezte Ferenc József, s ezzel formálisan magasabbra jutott, mint előtte bárki magyar tollforgató. (A született arisztokratákat természetesen nem számolva.) Az emlékbeszédek műfaja felé forduló Gyulai kritikusi lendülete csak lassan csökkent, bírálataiból még az ifjú Ignotusnak, Ambrus Zoltánnak és természetesen Mikszáth Kálmánnak is kijutott. Mikszáth egy rossz kritika után 1895-ben revánsot is vett, Gyulai versei ürügyén megírva a Mikor a hóhért akasztják című cikkét. Mikszáth ironikusan elismerte, hogy a „kiabáló apró emberke” működésében „van bizonyos tiszteletre méltó makacsság”, ám aztán maga is szekercét ragadott. „Gyulai Pálban mint poétában van egy érdem, az, hogy őszinte. (Kár, hogy az őszinteség még nem költészet.) Amit nem érez, nem zengi – csakhogy mit ér, ha többnyire olyat érez, amit nem érdemes az emberiségnek tudtul adni.” (A kritika második, tárgyi részének megírásáról azután maga a volt miniszterelnök, Tisza Kálmán beszélte le Mikszáthot.)
Az új nemzedékek aztán már nagyobb megértéssel szemlélték a tisztségeitől lassan egyenként megváló, realista-társadalomkritikus versesbeszély-kísérletét, a Romhányit végképp befejezetlenül hagyó s idővel valamelyest tán meg is enyhülő Gyulait. Különösen Hatvany Lajos vált szenvedélyes hívévé, akit mintegy magánúton képezgetett az öregúr, a Budapesti Szemlében közölve a fiatalember első értekező írásainak egyikét. (Majd írjon! – kiáltotta a rosszmájú és kétes hitelű anekdota szerint a berlini vonattal távolodó ifjú Hatvany felé Gyulai a búcsúszót, félreértésből az írói pálya felé terelve a cukormágnást.) S Gyulai apró alakja, mindig harcra kész ön- és igazságérzete, realizmusa, kemény ítélőereje a korral csak egyre imponálóbbnak tűnt az új magyar irodalom képviselői számára. Ady 1909-ben az ő nevükben is búcsúztatta Harcos Gyulai Pált a Nyugat hasábjain:
„Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.”
