Vitéz méhek - A Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe

  • Kovács Ákos
  • 2017.08.20 08:00

Könyv

Kevesen tudják, hogy augusztus 20-án hazánkban a két világháború között másfél évtizeden át nemcsak Szent István királyunk napját ülték meg, hanem egy másik, de mára szinte teljesen elfeledett ünnepet is.

Szederkényi Anna írónő (akinek nevét nem annyira saját könyvei, mint inkább a Courths-Mahler-regényfordításai őrizték meg az irodalmi emlékezet számára) 1925-ben azt javasolta, hogy amerikai példa nyomán, de a honi Mária-tisztelet májusi hagyományaihoz kapcsolódva Magyarországon is rendezzenek anyák napi ünnepségeket. Javaslatát még ugyanebben az évben meg is valósították. Egy szegedi napilap ezzel párhuzamosan felvetette, hogy jó lenne ennek az ünnepnek valamilyen sajátosan magyaros, nemzeti színt is adni. Például azzal, hogy nálunk nem egyszerűen csak köszöntenék az anyákat, hanem a sokgyerekeseket meg is ajándékoznák ezen a napon. Ami annál is természetesebbnek hatna, hogy májusban, pünkösdkor (a pünkösdölés és pünkösdi királynéjárás idején) az adománygyűjtés, adományozás szokása általánosan ismert, s ez segítené az új ünnep meghonosodását. Az illetékesek ezt a javaslatot is elfogadták, és a követ-kezőképpen valósították meg. Az eredeti, az amerikai mintára született (de nem május első, hanem második vasárnapján megtartott) anyák napja 1928-tól kezdve egy miniszteri rendelet értelmében az iskolai ünnepélyek sorába került, a sokgyerekes anyák ünnepe pedig új időpontot kapott, ami azt eredményezte, hogy ettől kezdve az anyákról Magyarországon egy évben kétszer is megemlékeztek.

Itt közbevetőleg meg kell jegyezni: a húszas évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Magyarország sokféle nemzetiségű, különböző vallású lakói nem fogadták el közös nemzeti ünnepünknek az erősen egyházi, katolikus jellegű Szent István-napot, ha mindjárt ilyen alkalommá nyilvánította is 1891-ben a magyar parlament. Ezért döntött úgy a kormány, hogy a Szent István-nap mindenkor legfontosabb eseményének számító Szent Jobb-körmenethez, annak mintegy ellensúlyozására számos új, világi rituálét társít (tisztavatás, esti tűzijáték, nemzeti búzaünnep stb.). Ilyen látványos, reprezentatív, világi rituálénak szánta a sokgyerekes anyák nyilvános megajándékozásának ünnepét is, amit 1928-tól kezdve 1942-ig - Magyar Anyák Nemzeti Ünnepeként - minden augusztus 20- án megrendezett. Annak ellenére tette ezt, hogy az adománygyűjtés, illetve az adományozás szokása Szent István napján ismeretlen volt a magyar néphagyományban.

Bizottságok

De idézzük fel, melyek is voltak ennek a jellegzetesen fölülről kezdeményezett ünnep előkészítésének és lebonyolításának főbb mozzanatai! Mindenekelőtt létrehozták a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepének szervezési munkálatait koordináló Magyar Anyák Nemzeti Ünnepének Szervező Bizottságát, amely nem tévesztendő össze a Magyar Anyák Szent István-napi Bizottságával. Ezzel egy időben közzétették az ünnep legfontosabb céljait megfogalmazó "Nyissuk ki szívünket Honalapító István Király napján" című programadó cikket. A kitüntetendők megjelölésével összeállították, több mint 10 000 példányban minden településre eljut-tatták, majd számos elvi és gyakorlati kérdés tisztázása után (pl. a gyermekek számának megállapításakor az összes korábban elhalt gyermeket vagy csak az egyéves korukon túl elhalálozottakat kell-e figyelembe venni stb.) feldolgozták a visszaérkezett statisztikai kérdő-íveket. Végül úgy határoztak, hogy az 1928-as Szent István napján "a napszámos béresaszszonytól a kőműves, a lakatos, az asztalos, a gyári munkás feleségétől, az útkaparónétól a szegény, sírva muzsikáló cigánynéig" száztizenkét, a korabeli szóhasználat szerint "legtöbbgyerekes" magyar anya fog felsorakozni a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy az egész ország színe előtt átvegye az adományokat.

A premier

Délután öt órára aztán a Nemzeti Múzeum zászlókkal, virágokkal feldíszített impozáns oszlopai előtti téren az ünnep szinte valamennyi résztvevője megjelent. Karon ülő gyerekeikkel ott voltak az ország legtávolabbi részéből felutazott anyák éppúgy, mint az ünnepség szervezői. Mindenekelőtt a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) magyar ruhás küldöttsége, a Stefánia Anya- és Csecsemővédő Egyesület fehér ruhás tagjai, a Faluszövetség küldöttsége, a Kis Újság szerkesztőségének képviselői, darutollas fövegeikben a leventék, a gödöllői leventelányok festői csoportja stb. Közvetlenül az Arany János-szobornál pedig a mezőhegyesi állami méntelep hadiárvái és a dorogi bányászok zenekara, akik magyar nótákkal köszöntötték az újonnan érkezett vendégeket. A Nemzeti Múzeum homlokzata előtt felállított pálmás díszpáholy karosszékében Izabella főherceg asszony foglalt helyet, mellette Klebelsberg Kunóné grófné, a közoktatásügyi miniszter felesége, az egész akciónak az elnöke állt, de ott volt Szederkényi Anna, a rendezőbizottság elnöke, Ripka Ferenc főpolgármester, számos államtitkár és főszolgabíró is.

Az első ízben megrendezett ünnep sikeréért természetesen sokat tett a sajtó is. Számos lap színes tudósításban számolt be arról, hogy az előzetesen minden szempontból gondosan kiválogatott száztizenkét sokgyerekes anya az "ország első asszonya", a Kormányzó hitvese, pontosabban annak képviselője elé fog járulni. Az a száztizenkét sokgyermekes anya, "aki az áldott magyar termőföldből hasadt ki, és mint az ősi föld, éppen úgy ő sem szűkölködik soha az életadásban".

A lapok tudósításaiból azonban azt is érezni lehetett, hogy a rendezők nem egyedül a száztizenkét sokgyerekes anyát készülnek megünnepelni. Erre utalt a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepének Szervező Bizottsága azon nyilatkozata is, amelyben az elnök az ünnep megrendezésének jelentőségét abban látta, hogy "a Szent István-i kard, a Szent Imre-i szeretet és a mosolygós gyermeksereg szentháromsága a megtépázott magyar határnak a szebb jövőt jelenti".

Száztizenketten

Más lapok viszont arról írtak, hogy itt lenne az ideje annak, és erre a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe jó alkalmat is adna, hogy a Kormányzó által 1920-ban kezdeményezett, legderekabb, legkülönb katonákból, tisztekből, altisztekből álló Vitézi Rendhez hasonlóan a legderekabb, legkülönb sokgyerekes magyar anyákból alakítsák meg az Anyák Vitézi Rendjét; más szavakkal a "magyar anyák díszszázadait", illetve a "nemzeti harc legdicsőbb csapattesteit", ami meg is történt. A hiszekegy eléneklése, Klebelsberg grófné megnyitója után az ünnepség díszszónoka, Huszár Károly volt miniszterelnök, a Munkásbizottság elnöke is "a megtépázott magyar határ szebb jövőjét" idézte fel. Szólt a "magyarság életfáját" kikezdő néhány országos problémáról, majd kijelentette: a magyar nemzet igazi története voltaképpen egyenlő "a kálváriajáró, vért és verejtéket izzadó szegény anyák történetével".

Nem feledkezett meg a rendezőség az elcsatolt területeken élő anyákról sem, fontosnak tartotta, hogy nekik is elküldje a magyar Anyák Vitézi Rendjének érmét (Hungária megáldja a legkisebb gyermekét magasra tartó magyar anyát). "Elküldtük az érmeket - mondotta a szónok -, amelyek a nemzet háláját fejezik ki, északra, délre, keletre és nyugatra, a sokgyerekes tót, sváb, horvát és székely anyáknak. Hogy kik azok, soha sem fogja megtudni senki. Kiviszik talán az érmet a temetőbe s elássák ott a jövő szimbólumát a múltnak, míg egyszer elővehetik és kitűzhetik: amikor feltámad Magyarország."(sic!) A lapokban megjelenő nyilatkozatok és az ünnepi szónoklatok kétségkívül arra utaltak, hogy a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét már megalakulása pillanatában politikai, revíziós célok szolgálatába igyekeztek állítani az illetékesek.

Huszár beszéde és Börzsönyi Béla költő Úristen! Áldd meg a magyar anyákat című alkalmi költeményének előadása után került sor az ünnep legfontosabb mozzanatára: a száztizenkét sokgyerekes anya kitüntetésére és megjutalmazására - vitézi érmeik és pénzadományuk átnyújtására. Az ünnepeltek közül a sajtó Vida József rokkant államvasúti nyugdíjas feleségét tüntette ki leginkább figyelmével. "Különösen megható jelenet volt - írta a Kis Újság -, amikor Vidáné, ez a szikár testű, lángoló tekintetű, szájszélét reszketve, sírósan összehúzó asszony a többi anyától és a zokogó gyermekek karéjától övezve ment fel a Múzeum történelmi nevezetességű lépcsőin, majd Izabella főherceg asszonyhoz lépve, sírva kezet csókolt neki, és remegő hangon így szólt: >>Az Isten áldja meg ezt a kenyérszelő kezet, amelyik megszegi nekem a kenyeret!a solti katasztrófa idején meghalt (bennégett egy moziban), s így Fogolyánné kenyérkereső nélkül maradt. A főherceg asszony kérdésére, hogy most hány gyereke van, lehajtott fejjel ezt válaszolta: - Már csak tizenhatÉ

A Himnusszal véget érő ünnepség után a főváros - a Pesti Hírlap szerint - az Újvárosháza éttermében díszvacsorán látta vendégül a magyar anyákat, az ünnep rendezőivel és magas rangú vendégeivel együtt. A lap tudósítója azonban nem a valósághoz híven számolt be olvasóinak az eseményekről.

Külön vacsora

A Magyar Úriasszonyok Lapja ugyanis kiderítette: a sokgyerekes anyák részt vettek ugyan egy számukra adott vacsorán, csak éppen nem az Újvárosházán, és nem az előkelőségekkel együtt. Mert őket, miután befejeződött a Nemzeti Múzeum előtti ünnepség, menetoszlopba sorakoztatták, és gyalog indították el díszvacsorájuk színhelyére, a kőbányai, Simor utcai iskolába. Az előkelőségek ezenközben Izabella főherceg asszony vezetésével az Újvárosháza épületébe vonultak át. Innen szállították egyébként az anyák ünnepi vacsorájának fogásait (krumplilevest, kelkáposzta-főzeléket, töltött paprikát, kakaós tortát) Kőbányára. Mire a többórás gyaloglástól elfáradt asszonyok odaértek, a Kis Újság tudósítása szerint már meg voltak terítve a zöldre festett faasztalok, és a nap hősnői tisztára mosott tányérokból, valamint nagyon szép, ezüstösen csillogó bádogedényekből költhették el ünnepi estebédjüket. Aztán végre nyugovóra térhettek az iskola tornaterméből kialakított hálószoba vaságyain, a rendezőbizottság tagjai pedig ekkor már nyilván úgy érezték, hogy a sokgyerekes anyák ünnepe a következő években a Szent István-napi nemzeti ünnep szerves részét fogja alkotni. Ugyanígy vélekedhettek a napilapok tudósítói is, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy ezen a napon "ezrek és ezrek ünnepelték zokogva a magyar anyákat".

A következő évben, amikor a sajtó jóvoltából híre ment a százpengős adományoknak, a bizottság már ezrével kapta a segélykérő leve-leket. Egy Kislétáról író sármunkás felesége segélykérését azzal nyomatékosította, hogy ti-zenhét gyereke közül - nem tudván rajtuk segí-teni - tizenötöt látott meghalni. Egy másik nél-külöző anya, Herczeg Mózesné nem is a cikk elején említett bizottságnak, hanem egyenesen a "legelső magyar embernek", Horthy Miklósnak címezte levelét:

"Én, Herczeg Mózesné kérem őfelségét, ha meg nem sérteném, ha volna egy kis segítséggel hozzám. Nem tagadom, én csak szegény pásztorember felesége vagyok. Ami bért kapok a falu után és az uram után, én megérném vele, de 10 gyermeknek vagyok az anyja. Az uram már 64 esztendős. Itt van körülöttem 8 fiam, 2 lányom, Sándor, Pál, András, Berti, Pista, Lajos, János, József, azután Erzsébet és Ida. Ezek mind egészségesek, és bizony enni szeretnének. >>Mélynagytisztelettel megkérem újból a Kormányzó őfelségét, ha meg nem sérteném, tessék valami segítséget nyújtani, mert én a magam részéről már nem vagyok elég ember az urammal együtt, hogy őket felnevelhessem. Még csak azt írom meg, hogy a háborúban ott volt az uram, meg is rokkant, s egy fiam most is katona."

A lapokban megjelent, sürgős anyagi segítséget kérő levelek a társadalom legszegényebb rétegeinek igen súlyos szociális helyzetéről árulkodtak. Ez meglehetősen kínos helyzetbe hozta a kormányt. Mint ahogy csiklandós helyzetbe hozták maguk az anyák, akik az ország legel-maradottabb térségeiről özönlöttek a fővárosba.

A fekete fejkendős, kopott ruhát viselő, s olykor cipő nélkül a fővárosba érkező asszonyok csomagjaikkal, batyuikkal a hátukon bizony nem emelték a Szent István-nap fényét. Az illetékeseknek rövidesen be kellett látniuk, hogy a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe az eredeti-leg neki szánt szerepet nem tudja betölteni. Ez számos, rendezéssel kapcsolatos változtatásra késztette a kormányt. 1929-ben például 1100 sokgyermekes anya kapott pénzadományt, de a Nemzeti Múzeum előtt csak harminchárman jelenhettek meg. Azok, akik mind gyermekeik számát, mind az értük hozott áldozatot tekintve a magyar anyák "nemes seregében" is külön rangot vívtak ki maguknak. Ezért is nevezték őket ezután a "legkülönb" vagy "hős anyák"-nak.

Továbbá: még a fővárosi ünnepségekre delegált "legkülönb anyáknak" sem rendeztek azonban ezután sem a kőbányai Simor utcai iskolában, sem másutt díszvacsorát. Csökkentette az ünnep nyilvánosságát, hogy központi programját 1930-tól már nem a Nemzeti Múzeum előtt lévő nyílt téren, hanem az Újvárosháza (Váczi u. 62.) zárt középületében bonyolították le. Kiszorította a figyelem középpontjából a rendezvényt az is, hogy idejét az eredeti augusztus 20-ról két-három nappal korábbra helyezték át. Szürkébbé tette az ünnepi ceremóniát bizonyos protokolláris szokások megszűnése: kezdetben a Vitézi Rend érmét először a legmagasabb társadalmi, politikai helyzetű vendégek (Izabella főherceg asszony, Anna hercegnő, Vass Lajos miniszter anyja, gróf Zichy Rafaelné és mások) kapták, néhány év múlva azonban ez a külsőség is elmaradt. Mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök vagy a miniszterek személyesen jelenjenek meg az ünnepsége-ken. Így képviselte 1932-ben a miniszterelnököt Dobrovits Sándor miniszteri tanácsos, a belügyminisztert Petkó Szandter Aladár államtitkár, a kultuszminisztert Kupcsay Felicián miniszteri tanácsos, Budapest székesfővárost Schuller Dezső tanácsnok, Pest vármegyét Szilágyi Gábor főjegyző.

A nemzeti vérveszteség

A sokgyerekes anyák Szent István-napi ünnepe tehát számos vonatkozásban megváltozott. Ami többek között abban is megnyilvánult, hogy e rendezvényeken voltaképpen már nem adományokat, hanem pénzjutalmakat, sőt 20-25 pengős segélyeket osztottak szét, s a mind rövidebb ideig tartó ünnepségeken nem az anyák áldozatos munkájáról, az anyaság szépségéről beszéltek a szónokok. Hanem arról, hogy az anyák legfontosabb feladata most a "nemzeti vérveszteség" pótlása, amit az ünnepeltek közül számosan át is éreztek. Például Takács Imréné 48 éves, tizenöt gyerekes hős anya is, aki húszéves, András nevű fiáról elmondta: tuda, hogy ő sem lesz sokáig otthon, mert el akar menni katonának. "Én küldöm, mondta Takácsné, menjen, tanulja meg forgatni a fegyvert, hogy vissza tudjuk szerezni Erdélyt. Minden magyar anyának katonának kellene küldeni a fiát, amíg nem lesz úgy, mint régen volt."

Voltaképpen ebben, a háborús vérveszteség pótlásában látta a sokgyerekes anyák mozgalmának igazi jelentőségét Petkó Szandter Aladár államtitkár is, aki az 1930. évi ünnepségen arról beszélt, hogy a magyar vidéket mennyire megmételyezi az egyke vagy az egy se. Megcsonkítottságunkból azonban csak akkor tudunk felszabadulni, folytatta a szónok, "ha az utódállamok egyre szaporodó népességén túlteszünk". És hogy ezek a sokgyerekes vagy mint a lapok írták, "huszonöt, huszonnégy, vagy akár csak tízgyerekes anyák" valóban megfogadták Petkó Szandter államtitkár szavait, azt a Magyar Anyák Szent István-napi bizottságának nagy gonddal összeállított és elvégzett felmérései bizonyították. Ezekből ugyanis világosan kitűnt, hogy például "az ország legszaporább területe Kiskunfélegyháza". Itt ugyanis kilenc anyának százegy gyereke volt. Ettől alig maradt el Cegléd, ahol találtak egy tizenhét, két tizennégy, illetve tizenhárom gyerekes és egész csomó tíz-tizenkét gyerekes anyát. A fővárosban kétségkívül a kilencedik kerület volt az első helyen, mert ott huszon-három anyának kétszáznegyvenegy gyermeke volt, ami a tízgyerekes átlagnak messze felette van. A rekordot az első kerület vitte, ahol Fried Lipótné huszonegy utóddal állt az élen, míg a hatodik kerületi Binder Mihályné tizenkilenccel csak a második volt. A bizottság ugyanakkor örömmel nyugtázta, hogy "tucatgyermekes" anya a többi kerületben is igen gyakori, kivéve a negyediket és az ötödiket, ahol sajnos csak egyetlen hétgyerekes akadt, míg ezen felüli egyetlenegy sem. A második helyezést elért Binder Mihályné egy vele készült beszélgetés során elmondta, mennyi nélkülözésbe, küszködésbe került egyedül nevelnie gyermekeit a háború idején. Hozzátette: most a második férjével él. Az első azért vált el tőle, mert úgy tartotta, hogy nem kell ennyi gyerek. "De mit csináljak, kérem - nézett kicsit pironkodva a kérdezőre az asszony -, amikor egymás után jöttek. Sőt 5-ször iker is született, de ezek közül több halva jött a világra, a többi pedig pár hetes korában került a koporsóba." A tizenkilenc gyerekes anya ezután azt is elmondta, mindent megtesz azért, hogy gyermekeiből becsületes embereket és jó hazafiakat neveljen. Most ugyan a sokgyerekes anyák közt országos viszonylatban csak a harmadik helyen áll, ez azonban nem keseríti el. "Ha a Jóisten is úgy akarja - mondotta Binderné a Kis Újság tudósítójának, Gadenus Leo dr. hírlapírónak -, szeretnék túltenni azon a 20 gyerekes kispesti Back Antalnén meg a Fried Lipótnén, akinek 21 voltÉ Szeretem őket, de szeretném őket legyőzni, a Fried nénit. Én még 40 éves vagyokÉ Ha az Isten akarja, 22 leszÉ"

Ez a torz formában megnyilvánuló sokgyerekes család-, illetve termékenységkultusz ter-mészetesen nem sajátosan magyar fejlemény volt. A totalitárius Olaszországban és Németországban már korábban kialakult. Mussolini az Anyák! Töltsétek meg a bölcsőket, s világítsatok a jövendőnek! felhívás szellemében egy sokgyerekes pékmestert nemesi rangra emelt, míg Németországban azokat az anyákat, akiknek hatnál több gyerekük volt, ezüst fokozatú kereszttel (Mutterkreuz) tüntették ki. Az anyák "szaporaságának" külföldről átvett és nyilvánvalóan politikai célokat szolgáló kultuszát Magyarországon a Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe és a körülötte állami irányítással szervezett mozgalom volt hivatva kibontakoztatni. Méghozzá úgy, hogy a népi hagyomány szerves részét képező adománygyűjtés, adományozás eredeti, májusi időpontjának Szent István-napra történő önkényes áthelyezésével egy élő, politikai hagyományt teremtsenek. Ennek és a revíziós céloknak a szolgálatában folytak az ünnepségek. Ami azt jelentette, hogy a szónokok a trianoni határokon túl élő, de az ünnepségre már meghívott és személyesen megjelent anyákat köszöntötték; hogy "a magyar életküzdelem leghősibb, legelszántabb és verhetetlenebb regimentjének", ti. a sokgyerekes anyáknak Olaszországhoz hasonlóan Magyarországon is felállították a szobrát (1933); hogy a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepének Szervező Bizottsága Nemzetvédő Bizottsággá alakult, amelynek tagjai szívesen emlékeztek arra, hogy Rákosi Jenő a megye-háza udvarán éppen azon fák alatt hirdette meg a "harmincmillió magyar" programot, amelyek alatt most ők is sétáltak; hogy a "megnagyobbodott ország területén" már kétezer sokgyerekes anya kapott kitüntetést; hogy a sokgyerekes rendőranyák is pénzadományban és kitüntetésben részesültek stb.

Kísértő anyák

A háború kitörése, majd Magyarország hadba lépése után a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepéről a sajtó előbb csak meglehetősen szűkszavúan, 1942-ben pedig már egyáltalán nem írt. Bizonyára közrejátszott ebben, hogy a háború meg a mozgósítás és az előző évben meghirdetett hitleri "Endlösung" hazai realizálása következtében erősen megcsappant az adományban részesíthetők száma is. A zsúfolt vonatok immáron nem a fővárosba és nem ünnepelni, hanem igen távoli célállomásokra és elpusztulni vittek több tízezer magyar anyát (és apát), sokszor gyerekeikkel együtt. De az itthon maradottakra sem figyelt senki: a Kormányzó az egyik, 1934-es Szent István napján írt levelében külön méltatta például a háborúban kitűnt Vitézi Széket, de egyetlen szóval sem említette a "nemzet legdicsőbb hadtestét", az "Anyák Vitézi Rendjét". Magyarországon tehát ezzel megszűnt a sokgyerekes anyák kultusza - szemben a Szovjetunióval, ahol 1944-től vezették be a tíz- vagy ennél többgyerekes anyákat megillető (és különböző szociális kedvezményekre jogosító) "Hős anya" (Maty gerojina) címet. A rendszerváltás idején aztán újra a Szent István-nap lett legnagyobb nemzeti/állami ünnepünk, s került a Szent Jobb-processzió mint egyházi rituálé a világi ünnep fókuszába. Így a mai Szent István-napi ünnepségek legfeljebb annyiban különböznek a neobarokk korszak azonos ünnepeitől, hogy a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét ma nem tartjuk meg. Bár felélesztésére éppen napjainkban mintha már tettek volna határozott lépéseket. A főváros egyik külső kerületének pol-gárai 2002-ben bensőséges megemlékezést tartottak az 1933-ban felállított "országelső anyaszobor" előtt, amelynek Kaszab Károly szobrászművész egy tizenkét gyerekes anyát választott modelljéül. És ki tudja? Nemzeti hagyományként talán a Horthy-korszak történet-mitológiájában egykor fontos szerep betöltésére kiszemelt Magyar Anyák Nemzeti Ünnepét is visszaállítják. Ekkor majd a Nemzeti Múzeum előtt - éppen úgy, ahogy a két háború közti korszakban - a Himnusz és a hiszekegy után újra lesznek beszédek, a sokgyerekes, részben "anyaországi", részben határon túli (trianoni) anyák ismét kitüntetéseket vesznek át, lesz díszvacsora, a lapok címoldalán pedig újra szalagcímeken lehet olvasni, hogy a fényes egyházi szertartás mellett megrendezett Szent István-napi állami ünnepünkön "ezrek és ezrek ünnepelték zokogva a magyar anyákat...".

Neked ajánljuk