| ||
Buda György: Minden szövegből marad a személyiségemben, emlékvilágomban egy-egy morzsa. Például, Szijj Ferenc lírájában a fény leírása, vagy Tóth Krisztánál az emberi esendőség, ami szinte be van programozva minden szövegrészbe, Parti Nagynál ugyancsak a finom, iróniával és fájdalmas humorral megszőtt anyagok, textumok. De fordítottam klasszikusokat is: Krúdy utolsó elbeszélésgyűjteménye, Az élet álom például egy kis német kiadónál jelent meg. Kertésztől a Nyomkeresőt fordítottam teljes egészében, több más művénél társfordító lehettem. Ő is itt ült ebben a szobában, itt beszélgettünk. Fiatal volt még, harsány kacagások közepette mesélt az előzményekről. Reggeltől délutánig étlen-szomjan dolgoztunk a Kaddis első felén, már nem tudtam, hogyan bírjam rá, hogy legalább együnk valamit. Ő volt tulajdonképpen az első szerző, akivel a műfordítói társadalomba beléptem. Bár húsz évvel azelőtt megjelent egy novellafordításom, aztán sokáig minden mással kellett foglalkozni, és nem is tudtam, hogy egy műfordító rejlik bennem.
MN: Olyannyira, hogy sokáig geológusnak készült.
BGY: De végül nem végeztem el, csak a második egyetemi szakomat, a tolmács és fordítót. Már a gimnáziumi éveimben is élveztem a latin fordítási leckéket. Az olyan új terület volt, ahol én lehettem a felfedező, aki meghódítja az új mondatot, az új történetet. Az volt a tervem, hogy feleségül veszem a geológiát, és szeretőként megtartom a nyelveket. Ez úgy dőlt dugába, ahogy kell. Dolgoztam három évig kutatásban, környezetvédelemben, de a cég megszűnt. Itthon maradtam a gyerekekkel, a feleségem eljárt dolgozni, én pedig a háztartást intéztem. Ez egy kb. 10 éves periódus volt. A ’70-es években azt a férfit, aki nem járt „dolgozni”, a társadalom selejtjének tartották, a társadalmi elismertségem a nullánál alacsonyabb volt. Ezt akkor nem is éreztem annyira, mint később. El tudja képzelni, hogy a gyerekeimnek milyen nehéz volt az iskolában? Amikor megkérdezték, hogy a te apád mit csinál, és se nem ügyvéd, se nem orvos, hanem háztartásbeli… De ezek az évek nagyon jók voltak. Épp tegnap voltunk hármasban a fiaimmal sörözni, beszélgetni, és látom, hogy ez milyen fontos volt mindegyikőnknek, és azt hiszem, az unokáimnak is, mert a fiaim szintén ilyen elvek szerint élnek a gyerekeikkel.
MN: Ekkor kérték fel a Kaddis fordítására?
BGY: Úgy kezdődött, hogy egy magyarországi lektor barátom, Kajtár Mária a kezembe nyomott egy 18 forintos újságot, amelyben 50–100 könyvből megjelölt hármat azzal, hogy ha műfordítani akarok, ezek érdekesek. Kertészt szemeltem ki magamnak, fogtam a könyvet, elmentünk nyaralni Spanyolországba, és amíg a szieszta alatt mindenki aludt, én könyvet fordítottam, kockás papírra, kézzel. Hazaérkezéskor legépeltem, beküldtem a Rowohlt Kiadónak. Jó fél év csönd után azt gondoltam, hogy ezt úgyis kidobták. Az egyetemen voltam, amikor megszólalt a telefon, jelentkeztek ékes berlini kiejtéssel, hogy azonnal essek neki a könyvnek, mert jön a frankfurti könyvvásár. Csak az első 100 oldalt kaptam meg, a második felét másnak kellett csinálni, hogy kész legyen a könyv. Boldogan elfogadtam, repesve nekiestem.
MN: Már gyerekkorából hozta a német nyelvet?
BGY: Talán az első olyan nemzedékben voltam, amely úgy nőtt fel, hogy nem tudott már németül. Tíz évig éltem Sopronban, 1956 után kezdtem gimnáziumba járni Ausztriában, aztán mindig egyre nyugatabbra kerültem. Kismartonban kezdtem, utána Bécs, Tulln, Innsbruck, és Bajorországban érettségiztem. Innen kerültem vissza Bécsbe, ahol édesanyám élt és dolgozott, akkor nála volt az otthonom, amíg meg nem házasodtam.
MN: És most, osztrák vagy magyar identitásúként tekint magára?
BGY: Megjelent egy versemben, amelyet egy Domonkos István-vers ihletésére írtam, hogy magyar menekültből betanult osztrák lettem. A múltam magyar, bármennyire töredékes is ez a kulturális tudás már bennem. Hivatalosan osztrák polgár vagyok, mert itt élek, itt dolgozom. De osztráknak az osztrák sem mondja magát egyébként, mert helyi identitások vannak, tiroli vagy karintiai valaki. Bécs pedig nagyon vegyes.
MN: Hogy alakult ki, hogy magyarról németre, pontosabban osztrákra fordít? Illetve az utóbbit mennyire kell különválasztani?
BGY: A magyarra fordításhoz nincs meg már a megfelelő szókincsem, nem állok azon a kifejezési szinten, amit egy műfordítás megkövetelne. Itt szocializálódtam, a német az a nyelv, amelyiken írásban jobban tudom magam kifejezni. Bírósági és szakszövegeket fordítok magyarra, ez úgymond megélhetési fordítás. Az, hogy osztrákra, nem pedig németre fordítok, természetesen alakult ki, mert az ún. délnémet nyelvjárás területén élek, éltem mindig is, fel sem merült, hogy az északi – berlini vagy hamburgi – németet használjam. Amikor például Tóth Kriszta Akváriumával voltunk Berlinben, és bekerültünk az év hat legjobb fordított könyve közé, a német interjúpartnerek legfontosabb kérdése akkor is az volt, hogy miért osztrákra fordítottam… Ezt külön kell tematizálni, mert a magyar olvasó számára a fordítás németre az egyszerűen németet jelent. De elég komoly a különbség nemcsak lexikális, hanem szintaktikus szinten is. Vannak német kiadók, amelyeknél többé-kevésbé megengedik az ausztriacizmusok használatát, másoknál kimondottan ellenzik. Mindenki azt hiszi, hogy az ő németje a Hochdeutsch, főleg a németországi németek, hiszen az ő nyelvük szól a tévében és a rádióban. És míg a német nem érti meg az osztrákot, az osztrák érti a németet. Ez mondjuk inkább rugalmasság kérdése. Ha megnézzük a térképet, akkor Ausztria, Bajorország és Svájc együtt talán még többet is kitesz, mint a Münchentől északra eső német országrész, de ott vannak a súlypontibb kiadók. Persze azok is mondhatják, hogy megvan a varázsa az osztráknak, főként, ha Ausztriával szomszédos ország irodalmi művéről van szó, hiszen mégis több száz éves közös történet köt össze nemcsak politikai, hanem vallási szinten is.
MN: Ez a történelmi, nyelvi, kulturális kapcsolat, egymás mellett vagy együttélés segít a fordításban? Máshogy szól a magyar irodalom az osztrákoknak?
BGY: Egy fejlődési szakasz során együtt voltunk; igaz, Magyarország irtózatosan lemaradt a tatárok, törökök, osztrákok, oroszok megszállása után. De még ezzel együtt is közelebb van a két társaság: például ugyanazok az építőmesterek dolgoztak Pesten és Bécsben, nagyrészt katolikus ország volt Ausztria és Magyarország is államvallás szinten; a német eredetű magyar szavak bajor német eredetűek; a káromkodásaink és imádságaink megegyeztek. Távol vagyunk a német mintától: ránk osztrákokra, ránk magyarokra sem lehet a poroszosságot ráhúzni, az idegen.
MN: Ez a közös kulturális tapasztalat, történelmi múlt könnyíti, nehezíti a magyar irodalmi művek sorsát?
BGY: Ezek a tényezők inkább súlyosbító körülménynek számítanak, mert a közös múltunk két oldalról tekinthető lap. A magyarok azt hiszik, hogy a világ közepe valahol ott helyezkedik el Dobogókő táján, mindent magyarcentrikusan nézünk, főleg az osztrák–magyar viszonyt. Az osztrákok meg azt mondják, hogy Magyarország az egyik hozzánk tartozó ország volt a sok közül. A mai politikai szituáció pedig egyáltalán nem vonzó egy osztrák olvasó számára. Ha nyomorban akar turkálni, ott van Afrika, Dél-Amerika, ahol az a nyomor legalább csillogó is tud lenni, és nem ilyen közeli. Nagyon mazochistának kell lenni annak a kedves olvasónak, aki a módfelett értékes könyveket elolvassa és megemészti – mert tényleg meg kell emészteni, fel kell dolgozni azokat a műveket, amelyek arról szólnak, hogy odaát, 60–70 kilométerre mi van.
MN: Említette, hogy mostanában sok a munka: évente két regényt is fordít. Akkor tehát nagy az érdeklődés, a fentiek ellenére is?
BGY: Ez esetleges, inkább azt mutatja, hogy a kiadók érdeklődése nő. Meg kell említenem a Nischen Verlagot, ennek az osztrák kiadónak a szíve-lelke a magyar irodalom terjesztése, német nyelvre fordítása. Így kapok szinte folyamatosan fordítani való könyveket. Ha ehhez jön még esetleg egy németországi kiadó is, akkor máris megvan a két könyv évente. Például most a Magyarországi Német Színháznak fordítottam Parti Nagy Lajos Ibusárját. Amikor pedig a Salzburgi Ünnepi Játékokon előadják a Halleluja – oratorium balbulumot – Eötvös Péter zenéjét, Esterházy Péter szövegét Buda György fordításában –, az olyan valami, amire tényleg büszke lehet az ember. A könyvek sorsáról viszont nincs sok információnk. A kitömött barbárról véletlenül tudom, hogy jól megy, ebben szerepet játszik az is, hogy a könyv részben itt játszódik Bécsben.
MN: A törvényszéki tolmácsolás a megélhetési munkája, mondta. Vagyis műfordítónak lenni Bécsben se habostorta?
BGY: Százból egy, aki meg tud élni műfordításból. Ismerek olyan angolos kolléganőt, aki csodálatos Shakespeare-fordító, de mindennapos megélhetési gondjai vannak. Nekem az a szerencsém, hogy nincs komolyabb egészségügyi gondom, és mellettem van egy feleség, aki a rendszeres nyugdíjával biztosítja a létezésünket. Persze az már axiomatikus, hogy a műfordítót is szerzőként kezelik; a fordítás pedig komplett új mű, amely létrejön az eredeti nyomán. Nagy kérdés, mennyire kell, hogy kövesse a fordítás az eredetit. Annyira, mondom én, amennyire a célnyelv korlátai megengedik, illetve megkívánják. Az általános kívánalom az, hogy a második mű, a fordítás legyen olyan, mintha a második nyelv egy szerzője írta volna. Ehhez a fordítótól megkívánják, hogy nemcsak a nyelv tudója, hanem a mű szerzője is legyen.
MN: Ez hogyan működik a gyakorlatban? Vannak különböző nyelvezetek, amelyeket egy-egy szerzőnél használ, és ha kell, újra elő tud venni?
BGY: Aranyszabály, hogy ahova a szerző pontot tesz, oda én is. De ha a mondat magyarul nagyon jól is hangzik, a német olvasónak már a fele is elég lehet. Esterházyt idézem: „Ha a német mondat pontatlan, akkor rossz. Ha a magyar mondat pontatlan, akkor vagy rossz vagy szép.” Krasznahorkait azért olvassa az olvasó, mert szereti a hosszan kígyózó mondatot, amit németül is meg lehet csinálni. Péterfynél inkább a történet a fontos. Ha Kertészt fordítok, akkor törekednem kell arra, hogy ne csak jó legyen, hanem szép is. És olyan legyen, amilyen „németes pontossággal” ő azt megírta magyarul. Fontos a regiszterek felhasználása, az elegáns stílusfordulatoktól egészen a vulgaritásig. Kertésznél vannak olyan szitkok, mint a rackajuhok hétszer csavart szarva stb., amiknek a megfelelőjét németül ki kellett találni. Nem lehet üresen hagyni, mint a Hemingway-művek német fordításainál a ’40-es években, hogy azt mondta „…”.
MN: Az eredeti szerzője mennyire folyik bele a fordításba?
BGY: Amennyire megkérem. A kérdéseimet megbeszéljük. Péterfynek például a bécsi földrajz nem volt fontos, de a bécsi közönségnek nem prezentálhatom így, itt egészen pontosan meg kell adni, mi hol volt. Mindig tartom a kapcsolatot a szerzőkkel, de főleg a szövegeikkel, azokat ugyanis sok esetben jobban ismerem, mint a szerzőt.
MN: Látja maga mögött az új generációt, van utánpótlás? Utalok itt arra, hogy ön tanítja is a műfordítást.
BGY: Utánpótlás van, vannak fiatalok. Fontos megemlíteni a József Attila Kör műfordító táborát is, mert a fiatal, kezdő, de lelkes és tehetséges műfordítóknak lehetőségük van, hogy tapasztalatot és szerzőket szerezzenek. Szerencsémre most én még nagy teljesítőképességgel tudok dolgozni, remélem, ez néhány évig így is marad.
| Névjegy Hutthurmban született 1945-ben. Fordította többek közt Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Kertész Imre, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Krasznahorkai László, Tolnai Ottó, Dragomán György, Grecsó Krisztián műveit. Legutóbb Péterfy Gergely A kitömött barbár és Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című könyve jelent meg a fordításában. Munkásságát 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztjével, 2012-ben Osztrák Állami Műfordítói Díjjal ismerték el. |
