Könyv

Hol élünk?

Hegymenet – Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon

  • Debreczeni József
  • 2017.08.20 12:07

Könyv

Az ország állapotának leírására vállalkozó kötet címe jól hangzó tévedés. Mai helyzetünket a „hegymenet” metaforával érzékeltetni ugyanis semmiképp sem indokolt, hisz a nehéz hegyi út mégiscsak valamely csúcs felé visz, amiről esetünkben aligha beszélhetünk. A könyv egyetlen szerzője sem jelez ilyen perspektívát – a lejtőn való lecsúszásról annál többen tudósítanak.

A Hegymenet szerkesztői és szerzői amúgy is paradox feladatra vállalkoztak, midőn a jelen helyzetben korrekt szakpolitikai elemzésekkel és tervekkel remélték előmozdítani Magyarország boldogulását. Hiszen az efféle szakpolitikák megvalósulásának előfeltétele a demokratikus kormányzás, autokratikus rezsimekben ezeknek aligha van helyük, prioritásuk pedig végképp nincs. Az autokráciák kemény hatalmi logika szerint működnek: céljuk nem a jó kormányzás, hanem az uralom kizárólagossága, aminek rosszabb esetben a vezetők anyagi gyarapodását kell elősegítenie. És az Orbán-rezsim kétségkívül a rossz esetek közé tartozik.

A tanulmánykötet létrehozói alighanem egy régebbi (idővel sorozattá nőtt) kötet pandanjának szánták a magukét. A Magyar Bálint nevéhez kötődő, a „posztkommunista maffiaállam” terminológiájával dolgozó munkáénak, amely szintén átfogó módon kívánta leírni (nem annyira az ország, mint inkább) a 2010-től kiépülő hatalmi rezsim működését. Az a kötet jobbára baloldali és liberális szerzőgárdához kötődött, akik nyíltan vállalták politikai platformjukat. A Hegymenetet jegyzők egy része viszont inkább a jobboldallal (a Fidesszel) tartott korábban, ám most kerüli a direkt politikai állásfoglalást. A Magyar-féle vállalkozás ambíciója végső soron az Orbán-rezsim megdöntése volt, mondván: ha helyesen nevezzük meg a berendezkedést, az egyben kulcsot ad annak felszámolásához is. A most megjelent kötet szerkesztőinek becsvágya kisebb (noha némileg szintén illuzórikus): ők a „közbeszéd kereteinek újradefiniálására” vállalkoznának – holott a közbeszéd kereteit a nyilvánosság képezi, amely az uralkodó rezsim nyomasztó hegemóniáját nyögi.

A „maffiaállam” terminológia túlzó és erőltetett volt, taszító a Fideszből kiábrándultak számára is, így politikailag terméketlennek bizonyult, ám az Orbán-rezsim természetéről és működéséről így is releváns – sok tekintetben revelatív – képet adott. A Jakab András és Urbán László szerkesztésében, Chikán Attila, Sólyom László és Szelényi Iván bábáskodásával született Hegymenetről is elmondható, hogy – paradox vonatkozásai dacára – összességében értékes produktum, a benne foglalt írások túlnyomó része igen jó, egyikük-másikuk egészen kiváló, noha akad köztük gyengébb, néhány érdektelen és sajnos egy csapnivaló is.

 

A mínuszok…

A szerzők egy kisebb része egyáltalán nem néz szembe a fentebb jelzett paradoxonnal, és úgy tesz, mintha az országban még mindig liberális demokrácia honolna, ahol reális esély van a jó szakpolitikai megoldások érvényesítésére a kormányzat (jó irányba változni remélt hozzáállása) révén. Tipikusan ilyen Burai Petra dolgozata a „korrupcióról” vagy Reszkető Petrának a bürokratikus adminisztráció hátulütőit taglaló szövege, amelyek profi módon illeszkednek a témájukba vágó nemzetközi szakirodalomhoz, szakszerűen fejtik ki tárgyukat, ám a magyar valósággal nemigen kerülnek köszönő viszonyba, így jobbára érdektelenek. Hiszen például komolytalannak tűnik az „átfogó lobbitörvény” hiányáról lamentálni, vagy arról, hogy „az állam képviselői határolódjanak el a korrupciós ügyektől”, és megállapítani, hogy a 2010 óta a korrupció ellen hozott „sok intézkedés és javaslat hatása alig érzékelhető”, miközben a maradék független sajtó naponta tudósít Orbán közvetlen környezetének a hatalom direkt és gátlástalan felhasználásával megvalósuló elképesztő gazdagodásáról.

Más szerzőknél is megjelenik a relativizálás: a rezsim egyeduralmi, illetve rabló jellegével való szembenézés hiánya vagy ezek eufemisztikus megnevezése. Tóth István György a magyar társadalom értékválasztásairól szóló, amúgy jó dolgozatában például ilyen bántó összemosás olvasható: „a bizalom helyreállítása terén az egymást követő politikai rezsimek (...) a rendszerváltás előtt és után, a háború előtt és azóta rengeteg kárt okoztak (...) a helyzet az utóbbi hat-hét évben sem lett jobb”. Vagyis a kádári pártállam, a demokratikus kormányzatok, a Horthy-rezsim és a Rákosi-diktatúra, illetve az orbáni autokrácia: egykutya.

Ugyancsak erősen relativizál (a kiadóként is szereplő) Gyurgyák János, aki a kötet egyik legvitathatóbb szövegét jegyzi. Az ő historikus perspektívájából a 2010-től regnáló orbáni rablóállam „a magyar polgárosodás ötödik nekirugaszkodásának” tekinthető. (E föl­fogás valójában azonos kiindulópontú a kötetben nem szereplő Lánczi Andráséval, aki a „korrupciót” az orbáni politika lényegeként azonosította.) Gyurgyák szerint „tagadhatatlan, hogy a 2008-as, Magyarország számára katasztrofális következményekkel járó világgazdasági válság után hatalomra kerülő Orbán Viktor súlyos, emberpróbáló helyzetet örökölt”. Mintha legalábbis államcsőd lett volna; mintha Bajnaitól nem egy konszolidált államháztartást vett volna át az új kormányfő. Akinek „kezdetben meghirdetett polgárosodási koncepciója (...) ellen nem nagyon hozható föl komolyabb ellenérv” – Gyurgyák szerint. A baj csak az, hogy a szerző nem az 1998-as, hanem a 2010-es orbáni „polgárosodásról” beszél, ami nonszensz. Nonszensz az is, hogy ezt az „alapvetően helyes célokat” követő folyamatot csak „a tulajdonosi szerkezet átalakításának módszerei és mellékkörülményei kérdőjelezhetik meg” (kiemelések tőlem – D. J.). Ha már itt tartunk, és választanunk kell az orbáni „polgárosodás” és az orbáni „maffiaállam” között, akkor az utóbbi meghatározás mégiscsak közelebb jár a valósághoz. Gyurgyák főleg a szekértábor-mentalitást kárhoztatja, szerinte ez vezetett a mai hatalmi konstellációhoz. „Súlyos Orbán-fóbiában szenvedőkről és vakhitű orbánistákról” ír, ami az álobjektivitás és a ködösítés tipikus szólama. Ezt obligát szentenciák követik a konszenzusról, a „kölcsönös elfogadásról”, a „kiszámíthatóan működő intézményekről”. Nota bene: az utóbbiakat 2010 után Orbán rombolta le. Miután pedig az ő távozását Gyurgyák nem veti föl, az egyik oldalon nyilván tőle kellene várnunk a konszenzusos újjáépítést is…

A kötet mélypontja kétségkívül Orbán Krisztián pamfletje, amely végképp egy kalap alá veszi az elmúlt száz év összes magyar rezsimjét, a magántulajdon elleni fellépésben találva meg azok közös nevezőjét. A szöveg a durva leegyszerűsítések, a felületesség, a hamis és képtelen állítások olyan halmaza, mely nem is bírja a vitát, ízekre szedése szétfeszítené egy recenzió kereteit, így sommásan ennyit mondunk: nagy hiba volt beválogatni a kötetbe.

 

…és a pluszok

De térjünk át a könyv kétharmadát kitevő jó írásokra. A nyitó darab Tölgyessy Péteré, aki a tőle megszokott, térben és időben nagy ívű elemzését adja az Orbán-rezsimnek – kevés újdonsággal, néhány vitatható megállapítással, de ezúttal is igen impresszíven. A kötet legjobb darabjai azonban a sorjázó szakpolitikai elemzések. Ilyen Urbán Lászlónak az Orbán-rezsim bankszektorra irányuló súlyos intervenció-sorozatát bemutató komplex (gazdasági és politikai vetületű) analízise, ideértve a várható következmények számbavételét is. Mellár Tamás a rendszerváltozástól napjainkig tekinti át a magyar gazdaságpolitika lehetséges alternatíváit. Miután éles kritikával illeti az e tárgyban divatozó hamis mítoszokat (az újraiparosításra, az antiglobalizációra és a béremelésre épülőt), határozottan állást foglal a nyugatos modernizáció elkerülhetetlensége mellett. Kapitány Balázs és Spéder Zsolt a demográfia, illetve a népesedéspolitika (a közbeszédben rendre túlfűtött érzelmeket keltő) kérdéseiben ad szikár, tény- és tárgyszerű, racionális helyzetértékelést, majd fejt ki egy lehetséges komplex családpolitikai és élettartam-növelő kormányzati stratégiát, amely az igenis szükséges bevándorlásig s annak kezeléséig terjed. Ehhez illeszkedik Bárdi Nándor ugyancsak részletesen dokumentált, átfogó látlelete a magyar etnopolitikáról, kezdve a határon túli közösségek és a szórványmagyarság helyzetének bemutatásával, folytatva a rendszerváltozás óta működő anyaországi kormánypolitika kritikai leírásával, különös tekintettel a 2010 óta működő gyakorlatra, s végezve a mindezek nyomán várható helyzettel történő illúziótlan szembenézéssel. Hasonló jókat mondhatunk Polónyi István oktatáspolitikáról írt dolgozatáról, Scharle Ágota foglalkoztatáspolitikai tárgyú munkájáról, Zsoldos István energiapolitikai fejezetéről, végül Feledy Botond külpolitikai összegzéséről: mindegyik komplex, egyszerre leíró és elemző helyzetkép a történetileg kialakult állapotokról és azok lehetséges kezelési módjairól – ráadásul egyikük sem kerüli ki a regnáló rezsimmel szembeni egyértelmű állásfoglalást.

Gál Róbert Ivánnak a nyugdíjkérdésről írt remek tanulmányát is a problematikához kapcsolódó mítoszokkal és katasztrófa-forgatókönyvekkel való józan szembenézés teszi igen értékessé. Továbbá az a racionális és méltányos érveléssel alátámasztott javaslat, amely a gyermeknevelés által a társadalom számára beinvesztált humántőke figyelembe vételét ajánlja a nyugdíjjárandóság megállapításánál. Ám a legjobbak közül is kiemelkedik Lantos Gabriella írása, aki az egészségügyi rendszer imponálóan éleslátású – és persze történelmi kontextusba helyezett – kritikai leírása után egy finanszírozható, működőképes szisztémára tesz nagy ívű, mégis pragmatikus javaslatot. Az egykori újságíró, jelenlegi (nem orvos) kórházigazgató adja a legjobb példáját annak, hogyan lehet igen súlyos és összetett problémákat a kétszerkettő józanságával átvilágítani, világos koncepciót adni a kezelésükre – mindezt közérthetően, kimagasló nyelvi színvonalon. A kötetnek a hasonló, a szó legjobb értelmében vett tudományos – és politikai – ismeretterjesztő szövegek adják a legfőbb értékét. Akit valóban érdekelnek az ország gondjai, annak kötelező olvasmány a Hegymenet.

Már csak demokratikus politika, illetve kormányzat kellene hozzá.

Osiris Kiadó, 2017, 468 oldal, 3980 Ft

Neked ajánljuk