Az 1987-es Prológus dermesztő jelenettel indul: „Akár az orgonasípok, úgy sorakoztak a padon, nagyság szerint. A végén a kislány üldögélt, aki a legfiatalabb volt közülük, mellette a két bátyja. Egy-, három- és négyévesek.” E három árva, akikről az sem bizonyos, hogy édestestvérek, bár az anyjuk feltehetően azonos, örökbefogadásra vár, erről dönt éppen a másik szobában értekező három felnőtt. Nos, az ő beszélgetésük is meglehetősen rémületes – noha mindenki a lehető legjobbat akarja, mégis világos, hogy közben az árvák jelképes és valódi sírját ássa.
A következő fejezetben már 2015-ben vagyunk, és egy olyan perverzül ötletes gyilkosságról olvashatunk, amely lassan négy évtizedes krimiolvasói múltam után is meghökkentett, noha voltaképpen semmi borzalmas nincs benne és vér sem folyik. Mi sem természetesebb, mint hogy a három örökbe fogadott gyerek története tölti ki a regény további lapjait, hogy kik ők, az csak a legvégén derül ki, a cselekmény lendületes, csak nyomokban tartalmaz erőltetett mozzanatokat; a környezetrajz nagyszerű, a szociológiai anyag alaposan átgondolt és kidolgozott, a figurák élnek és szavaik eléggé hitelesnek tűnnek, egyszóval az izlandi írónő, Yrsa Sigurdarđóttir könyve újabb jól sikerült darabja a társadalmi bűnregény és a tiszta krimi elegyének, amelyet a skandinávok vittek az elmúlt évtizedekben tökélyre. De mégsem remekmű, talán mindenekelőtt a két főalak, Huldar, a rendőr és Freyja, a pszichológusnő nagyon közhelyes és vértelen megformálása miatt.
Fordította: Németh Anikó Annamária. Animus Kiadó, 2017, 448 oldal, 3980 Ft
