Könyv

Yrsa Sigurdarđóttir: Gének

  • - banza -
  • 2017. augusztus 13.

Könyv

Az 1987-es Prológus dermesztő jelenettel indul: „Akár az orgonasípok, úgy sorakoztak a padon, nagyság szerint. A végén a kislány üldögélt, aki a legfiatalabb volt közülük, mellette a két bátyja. Egy-, három- és négyévesek.” E három árva, akikről az sem bizonyos, hogy édestestvérek, bár az anyjuk feltehetően azonos, örökbefogadásra vár, erről dönt éppen a másik szobában értekező három felnőtt. Nos, az ő beszélgetésük is meglehetősen rémületes – noha mindenki a lehető legjobbat akarja, mégis világos, hogy közben az árvák jelképes és valódi sírját ássa.

A következő fejezetben már 2015-ben vagyunk, és egy olyan perverzül ötletes gyilkosságról olvashatunk, amely lassan négy évtizedes krimiolvasói múltam után is meghökkentett, noha voltaképpen semmi borzalmas nincs benne és vér sem folyik. Mi sem természetesebb, mint hogy a három örökbe fogadott gyerek története tölti ki a regény további lapjait, hogy kik ők, az csak a legvégén derül ki, a cselekmény lendületes, csak nyomokban tartalmaz erőltetett mozzanatokat; a környezetrajz nagyszerű, a szociológiai anyag alaposan átgondolt és kidolgozott, a figurák élnek és szavaik eléggé hitelesnek tűnnek, egyszóval az izlandi írónő, Yrsa Sigurdarđóttir könyve újabb jól sikerült darabja a társadalmi bűnregény és a tiszta krimi elegyének, amelyet a skandinávok vittek az elmúlt évtizedekben tökélyre. De mégsem remekmű, talán mindenekelőtt a két főalak, Huldar, a rendőr és Freyja, a pszichológusnő nagyon közhelyes és vértelen megformálása miatt.

Fordította: Németh Anikó Annamária. Animus Kiadó, 2017, 448 oldal, 3980 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.