Könyv

Yrsa Sigurdarđóttir: Gének

  • - banza -
  • 2017. augusztus 13.

Könyv

Az 1987-es Prológus dermesztő jelenettel indul: „Akár az orgonasípok, úgy sorakoztak a padon, nagyság szerint. A végén a kislány üldögélt, aki a legfiatalabb volt közülük, mellette a két bátyja. Egy-, három- és négyévesek.” E három árva, akikről az sem bizonyos, hogy édestestvérek, bár az anyjuk feltehetően azonos, örökbefogadásra vár, erről dönt éppen a másik szobában értekező három felnőtt. Nos, az ő beszélgetésük is meglehetősen rémületes – noha mindenki a lehető legjobbat akarja, mégis világos, hogy közben az árvák jelképes és valódi sírját ássa.

A következő fejezetben már 2015-ben vagyunk, és egy olyan perverzül ötletes gyilkosságról olvashatunk, amely lassan négy évtizedes krimiolvasói múltam után is meghökkentett, noha voltaképpen semmi borzalmas nincs benne és vér sem folyik. Mi sem természetesebb, mint hogy a három örökbe fogadott gyerek története tölti ki a regény további lapjait, hogy kik ők, az csak a legvégén derül ki, a cselekmény lendületes, csak nyomokban tartalmaz erőltetett mozzanatokat; a környezetrajz nagyszerű, a szociológiai anyag alaposan átgondolt és kidolgozott, a figurák élnek és szavaik eléggé hitelesnek tűnnek, egyszóval az izlandi írónő, Yrsa Sigurdarđóttir könyve újabb jól sikerült darabja a társadalmi bűnregény és a tiszta krimi elegyének, amelyet a skandinávok vittek az elmúlt évtizedekben tökélyre. De mégsem remekmű, talán mindenekelőtt a két főalak, Huldar, a rendőr és Freyja, a pszichológusnő nagyon közhelyes és vértelen megformálása miatt.

Fordította: Németh Anikó Annamária. Animus Kiadó, 2017, 448 oldal, 3980 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.