Könyv

Ahogy körülnézett, az jutott eszébe, hogy a svéd magány sehol máshol nem olyan nyilvánvaló, mint egy benzinkút büféjében." Azt hiszem, kevés krimiíró munkái bizonyítják a svéd Henning Mankell könyveihez hasonló erõvel, hogy a detektívregény alapvetõen meta-fizikus mûfaj. Nem pusztán azért, mert az igazság napfényre hozatala, az események felfejtése áll a középpontjában.

Ezt mutatják a szerzõt ábrázoló fotók a könyv cím- és hátlapján, sõt a gerincén is. Ilyen volt tízéves kora tájékán; nagyjából, mint akármelyik kissrác a 60-as évek elején. És ilyen ma, ötven körül, amikor - ismét látszatra - olyan, mint akármelyik jó karban lévõ kortársa, holott tudjuk, ez csak az igazság egyik fele.

Magyar Narancs: Nemrég radikálisan megújult a JAK Világirodalmi Sorozata. A könyvek egységes külsõt kaptak, de gondolom, ez némi tartalmi változást is jelent. Miben áll ez? Zilahy Péter: Annyira megújult, hogy a neve is más, most Gondolat Világirodalmi Sorozatnak hívják, mivel a JAK és a Gondolat különvált.

Megtörtént, kimúlt, itt állunk hullája körül a megboldogultnak. Elénk tárja egyes testrészeit, hogy izletes falatokat szolgáltasson étvágyteljes gyomrunknak." E baljós, funerátori és látszólag kissé kannibáli szavak nem egy ember, netán egy ország teteme fölött hangzanak el; nem, mindössze egy leölt sertésrõl van szó, az idézet pedig a Pohárköszöntõk minden rendüek és ranguak számára (1888) címû kézikönyvbõl származik.

A magyar irodalom klasszikus szerzõinek életmûkiadása mindig is komoly nehézségekkel járt, igaz, a gátló tényezõk annyira nem voltak változatosak. Ha a hatalom az elvégzendõ munkához megfelelõ bõségû anyagi forrást biztosított, akkor a munkát cenzorok figyelték, s mikorra végre eltûntek a cenzorok, addigra a pénzforrás apadt jelentéktelen mennyiségûre.

Ki gondolta volna, hogy a magyar szociáldemokráciában még ennyi szufla van? Kiheverte a Thatcher asszonyt mímelõ Petrasovits Annát, az elérhetetlen után ácsingózó Király Zoltánt, a jelzõkkel nem terhelhetõ Szûrös Mátyást, s túlélte még az MSZP évtizedes töketlenkedését is. Túlélte, sõt mi több, újfent divatba jött. Most õ a nap hõse: mindenki róla beszél, latolják esélyeit, számba veszik fény- és árnyoldalait, gusztálják, tapogatják "mint ó'tári barmot", jobbról is, balról is.

Miért Somerset a középsõ nevem?" - teszi fel a kérdést a regény felütésében az indiai fõhõs, Willie S. Chandran apjának, de a sejthetõ választ, miszerint a nagy angol író után kapta, már korántsem a szokványos magyarázat követi. Az apa és az író sorsdöntõ találkozásából (amely ironikus persziflázsa egy Maugham írásaiban valóban fellelhetõ leírásnak) ugyanis nem a két kultúra tiszteletteljes érintkezésének történetét keríti a szerzõ, hanem a két civilizáció egymás közötti átjárhatatlansága és a kölcsönös félreértések anekdotáját.

A holokausztról szóló filmekrõl és könyvekrõl azt gondolnánk, hogy már nem tudnak újat mondani. Mindent olvastunk, láttunk és hallottunk a borzalomról, amely során mégsem sikerült mindenkit kiirtani: volt, akit csak a családjától, a fiatalságától és az egészségétõl fosztottak meg, de a puszta élete megmaradt. És az újrakezdés esélye is, ami nem kevés.

Gianni - most már én is tudom - médiatényezõ (mt), aki ezenfelül Annoni, és most kihozták a szép, nagy fényképes szakácskönyvét (szk). Az mt és a szép, nagy fényképes szk egyformán eleme a plázafílingtõl a borhoz értésig ívelõ, örvendetesen izmosodó hazai élvvilágnak, a kettõ bagzatása így hát rendjén lévõ dolog. Mit lehet jól eladni ilyentájt, ünnepek közeledtén? Szk-t mt-vel, na, ugye!

Hiába csillog a könyv borítóján neonban úszó álommotel a Chrysler high-tech retromobiljával, a világ túlságosan veszett ahhoz, hogy ilyen egyszerûen megváltozzék: Nicholas Cage kígyóbõr zakóját, Laura Dern korai Madonna-szerkóit, Willem Dafoe odvas fogait nem lehet csak úgy elfelejteni.

A kötet anyaga tizenhárom éve állt össze.

Az 1942 és 1992 között játszódó A fényképész utókora egyik színtere ismét a korábbi kötetekbõl (Jadviga párnája,1997; Milota, 2002) megismert Békés megyei falu. A fülszöveg máris trilógiát emleget. Okkal vajon?

Peter Handke a máma írónőjének nevezte, s ez kétségkívül találó megállapítás. Elfriede Jelinek ma-író, manapság-író, mégpedig a szónak hatvannyolcas, politikától duzzadó értelmében: jóformán minden, amit ír, és minden, amit tesz, közélet - művészetének ugyanis lételeme a provokáció. S ezt idestova több mint harmincnégy éve bírni szuflával, bizony nem kis teljesítmény.