Az életmûkiadást két részre oszthatjuk: tudományos igényûre, illetve népszerûsítõre. A tudományos igényû kiadást nevezzük kritikai kiadásnak. Ezekben a kiadásokban arra törekszik a sajtó alá rendezõ, hogy az adott életmû a szerzõ által véglegesen jóváhagyott formában, illetve kötetkompozícióban kerüljön az olvasó elé. A kritikai kiadás a fõszövegen túl jegyzetekben közli az adott mû szövegvariánsait, és ezeket a szükséges magyarázatokkal el is látja. Hogy az irodalomtörténet kutatói, szakemberei egységes, jól összevethetõ kritikai kiadásokat rendezzenek sajtó alá, a Magyar Tudományos Akadémia I. osztálya szabályzatot fogadott el A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzata címmel. Ennek a füzetnek az elsõ darabja 1954-ben jelent meg, a második, javított változat a késõi Kádár-korban, míg a legutóbbit idén vízkereszt napján szavazta meg az irodalomtudományi bizottság.
A pontos kifejezés híján - általam - népszerûsítõnek nevezett, a nagyközönségnek szánt életmûkiadások látszólag sokkal kötetlenebb szempontok alapján készülnek, mint a kritikaiak. E könyvek esetében a becsületes, felkészült sorozatszerkesztõ azonban mégiscsak a kritikai kiadásokat szabályzó elveket érvényesíti, de a kötetbõl a részletes, mindenre kiterjedõ jegyzetanyagot többnyire kihagyja, s helyette röviden összefoglalja az adott kötet szerkesztésének általános elveit.
Magyarországon azonban a népszerûsítõ életmûkiadásokban a szerkesztõi szándék, a függetlennek és tudományosan objektívnek tûnõ szakmai akarat ritkán érvényesülhetett hiánytalanul. Az 1945 elõtti idõk "irodalompolitikusai" a háborús cenzúrát alkalmazva - többek között, de nagyon látványosan - Babits életmûvét csonkolták. Igaz, Babits 1945 után sem jelenhetett meg olyan összkiadásban, amelybõl a cenzorok ne téptek volna ki lapokat.
A cenzúra - egészen a rendszerváltásig - tulajdonképpen a teljes, nyomtatásban megjelent irodalmunk "társszerzõje" volt. Emlékezzünk csak Kossuth egyik felhívására, amelyben azt kéri azoktól a szerzõktõl (a korban gyakorlatilag mindenkitõl), akiket a cenzúra kezelésbe vett, hogy a cenzorok munkáját hozzák nyil-vánosságra. Kossuth be szerette volna mutatni a hatalom kisszerû, üresfejû ügyeskedéseit, amelyek nemcsak megdöbbentõk, de egyben nagyon mulatságosak, humorosak is. Kossuth az utóbbi esztétikai minõségre apellált, azaz azt szerette volna, ha az egész nemzet kineveti vagy - vaskosabban fogalmazva - kiröhögi a hatalom politikai, ideológiai szempontokat érvényesítõ "stilisztáit".
Delfinológia
A felszabadító nevetés persze elmaradt. A cenzorok munkáját legutóbb Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója vizsgálta és fogalmazta újra. Így jött létre a delfinológia tudománya; nevét a kutatótól kapta. Az elnevezés azt a régi szokást idézi, amely szerint a trónörökös erkölcsi és lelki fejlõdését szolgáló klasszikus irodalmi mûvekbõl kihagyták a kívánt fejlõdést nem szolgáló vagy egyenesen gátló, sõt az ártatlan lelket szennyezõ részeket. Ezeket a kiadásokat hívták ad usum Delphininek. Szörényi László lapunknak elmondta, "a delfinológia kifejezés metaforikus elnevezése a cenzúrának. A >>javításnakA cenzúrázás mind a kritikai, mind a népszerûsítõ életmûvekre vonatkozott. A cenzor többnyire maga a kötet szerkesztõje vagy lektora volt, de õ inkább volt végre-hajtó, mint szellemi atya. Szörényi László sem tartja a klasszikusok szerkesztõit, lektorait bûnösöknek. "Kevés olyan szerkesztõt ismerek - meséli az intézetigazgató -, aki boldogan és dalolva ment volna neki a szövegeknek. Az egyes kiadók irodalmi vezetõi voltak a felelõsek ezekben az ügyekben. Ilyen, ideológiai szempontból fontos helyre csak a kerületi pártbizottsággal vagy adott esetben a központi bizottsággal történt egyeztetés után lehetett bárkit kinevezni." Ezekkel az emberekkel havonta, kéthavonta beszélgettek el a pártfunkcionáriusok, de ez inkább kihallgatás volt, mint esztétikai disputa.
Telefonos cenzúra
Réz Pál, aki egykor szintén lektorként, ha úgy tetszik, cenzorként mûködött, s a rendszerváltás óta a Holmi irodalmi folyóirat alapító fõszerkesztõje, szintén hasonló véleményen van: "Én egyfelõl cenzora, másfelõl barátja és munkatársa voltam a szerzõknek. El kellett dönteniük a többnyire jóindulatú cenzoroknak, lektoroknak - akiket egyébként úgy hívtak, hogy Domokos Mátyás, Juhász Ferenc, Kormos István, Lator László, Réz Ádám, Rónay György, Vas István stb. -, hogy például egyáltalán nem adják ki Babitsot, vagy engednek kivenni az életmûbõl három verset. A kihagyásokat természetesen nem a lektorok javasolták. Minden évben fel kellett küldeni az éves tervet a kiadói fõigazgatósághoz. 'k eldöntötték, melyik kéziratokat kérik föl, de a felkérés szempontjai nem voltak ismeretesek, ahogy az sem, hogy a fõigazgatóság a pártközponttal milyen kapcsolatban állt. Egy biztos, a fõigazgatóság emberei pártkatonák voltak."
A tiltások többnyire telefonon érkeztek. Így ma már nehezen ellenõrizhetõ, hogy valójában milyen szempontok alapján töröltek mûveket, részleteket vagy sorokat. A teljes igazság kiderítését az is nehezíti, hogy a rendszerváltás után a nagy kiadók szétestek, és a levelezéseik természetesen nyomtalanul eltûntek. Ami azonban nem tûnt el, a mai napig ellenõrizhetõ, az a kritikai kiadások cenzúrázási eljárása, amelyet a népszerûsítõ kiadásokban is érvényesítettek.
Csonka ország, csonka szöveg
A cenzúrázott szövegek, mûvek szerencsésebb eseteiben a csonkolás helyén vagy a jegyzetekben a következõ vagy hasonló pár sor állt: "Az eredeti mûbõl kihagyott rész a szomszéd népek érzékenységét sérti." E sorok magyarázata nyilván Trianonig megy vissza. Nem szerepelhetett a mûvekben a csonka ország kifejezés, és más olyan, amely a történelmi tragédiát megemlítette. Stoll Béla - aki korábban a régi magyar irodalom sajtó alá rendezésével foglalkozott, s 1974 óta József Attila-kutató - ma a filológia tudományának egyik megkerülhetetlen szaktekintélye. Stoll elmesélte, hogy az Akadémiai Kiadó nem egyezett bele, hogy a költõ Nem, nem soha címû, egyik gyermekkori, irredenta verse megjelenjen. "Úgy kezdõdik, hogy >>Szép kincses Kolozsvár, Erdély büszkesége, nem lehet, nem soha Oláhország éke József Attilán kívül más szerzõket sem kímélt a cenzúra. A csonka országra utaló kifejezés miatt változott Móricz Boldog ember címû írása is. A regény utolsó mondata eredetileg így hangzik: "Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett kis trianoni csonka hazában." A kifejezés elõször átcsúszott a rostán, de mégis észrevették, ezért a megjelent könyveket visszaszedték, és állítólag bezúzták, majd herélve kiadták újra.
Ezen az eljáráson kívánt változtatni Klaniczay Tibor. Az 1960-as években az Akadémia azt a Klaniczay által beterjesztett javaslatot fogadta el, hogy az 1919 elõtti mûveket csonkítatlanul kell kiadni. Klaniczay Tibor így kívánta megvédeni az elõzõ korok klasszikusait. Törekvése csak részben ért célt. A kritikai kiadások szerkesztõi hol érvényesítették az elvet, hol nem, a nagyközönségnek szóló kiadók pedig gyakran már a megcsonkolt mûveket is tovább csonkolták.
Persze születtek olyan kiadások is, amelyekben a nagyközönségnek szóló népszerûsítõ kiadások szerkezete nem hatalmi, hanem szakmai szempontok alapján módosult. A kritikai kiadások esetében, mint a bevezetõben már említettem, nincs különösebb probléma: a szövegeket, a mûveket a szerzõi szándék szerint kell közölni. Ha egy szerzõ ciklusokba szervezte mûveit, akkor ciklusokban, ha nem, akkor a kronológiát követve szokás közreadni az alkotásokat; a szabályzat is ezt preferálja.
A népszerûség ára
A népszerûsítõ kiadásoknál azonban más is lehet a helyzet. Réz Pál szerint az összkiadásnál két lehetõség van: "Megtartom az eredeti, ciklikus sorrendet, vagy nem tartom meg, hanem idõrendben közlöm. Adynál például nem lehet ciklust bontani, sem A szegény kisgyermek panaszai kötet esetében. Vannak azonban könyvek és ciklusok, amelyeknek nem ilyen szigorú és lényeges a szerkezete. Például némelyik Kosztolányi-kötet. A Tengerszem (1936) szerkezete laza, esetleges, tömegkiadásban nem kell feltétlenül ragaszkodni hozzá (szerintem). Egyébként ebben az idõszakban (1921-1936) Kosztolányi több tucat olyan novellát írt, amelyek nem kerültek be a kötetbe; nem tudni, miért maradtak ki, talán megfeledkezett róluk Kosztolányi, talán - ez a valószínûbb - a kiadó által megszabott terjedelem szorította ki õket. Ezért iktattam be õket a Tengerszem novellái közé, idõrendben. Azt gondoltam, ez a kiadás nem a tudósoknak szól, hanem a nagyközönségnek, az õ számukra nincs túl nagy jelentõsége ennek a ciklusbeosztásnak."
A Réz Pál által sajtó alá rendezett, 1994-ben megjelent Kosztolányi összes novellái kötetrõl Horváth Iván, az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetõje és a hálózati (internetes) szövegkiadások egyik külföldön is számon tartott szakembere egészen mást gondol. Horváth Iván vezeti azt a minden anyagi támogatást nélkülözõ egyetemi programot - Bölcsészettudományi Informatika Önálló Program (BIÖP - http//magyar-irodalom.elte.hu) -, amelynek munkatársai és hallgatói a világháló számára hoznak létre kritikai kiadásokat. Így elkészült már Balassi Bálint összes verse, József Attila összes tanulmánya és cikke és Kosztolányi Édes Anna címû regényének hálózati kritikai kiadása. A Narancs kérdésére válaszolva Horváth Iván elmondta: "Az új eljárások ellenére a szövegkiadásban ultrahagyományosak vagyunk, ugyanúgy poétikai elveket követünk, mint a jó papír-kiadások. Nem érdekel a szerzõi szándék, mert hozzáférhetetlen. Például a Tengerszem esetében Réz Pál megoldásával nem értünk egyet, Bárdos Lászlóéval viszont igen, õ ugyanis tiszteletben tartotta és megõrizte Kosztolányi saját kötetkompozícióját. Irodalomellenes, ha olyan írásokat is fölveszünk az Esti Kornél kalandjai címû kötetbe, amelyeket Kosztolányi nem. A ciklusba a Kosztolányi által kihagyott Esti Kornél-szövegeket nem szabad besorolni, hanem függelékben, cikluson kívül kell közölni õket. A szövegek egymásutánját nálunk az az idõrend szabná meg, amelyet a szerzõ a befogadás számára javasolt - Réz Pálnál viszont megalkotásuk feltételezett idõrendje. Az internet korában azonban nem kell ezeken vitatkoznunk. Az új közeg lehetõvé teszi, hogy a felhasználó igényei szerint akár ciklusba rendezve, akár megalkotásuk sorrendjében jelenjenek meg az adott mûvek. A kritikai kiadás jegyzetapparátusa kívánatra eltüntethetõ vagy elõhívható. S a hálózati kritikai kiadás legtöbb elõnyét még nem is ismerjük - ugyanis az internetkorszak új könyve még nincs föltalálva. A könyv forradalmának kellõs közepén vagyunk. Egyelõre csak annyit látunk világosan, hogy megváltozott - plurálissá és kombinatorikussá vált - a sajtó alá rendezés, és merõben új a finanszírozási modell."
Arra a kérdésre, hogy milyen úton lehetne eljutni az új könyvhöz, Horváth Iván a következõket válaszolta: "Természetesen föl kellett számolni a régi könyv nyomdai eredetû szövegstruktúráját, amelyet 2001 körül az e-bookokban még alkalmaztak. Ugyanolyan bátran kell elszakadni a régi szöveghordozótól, ahogy az õsnyomdászok is egy idõ után lemondtak a kézzel festett iniciálékról. Az egymáshoz kapcsolódó szövegeket együtt kell tálalni - ez új technológia megteremtésével jár. Ahol a sajtó alá rendezõ irodalomtörténészi szakértelme elbizonytalanodik, szerepet kaphat a véletlengene-rátor. S a finanszírozás is megvál-tozott. Nem kapcsolódik össze a fogyasztással, mint a könyvesboltban, hanem elválik tõle, mint a könyvtárban. Nagyon fontos felismerés volt, hogy az új klasszikus-kiadásokat a legszigorúbb ingyenesség alapján kell terjeszteni. Ha az elkészült anyaghoz ugyanis egyetlen fillérnyi közpénzt is felhasznál egy kiadó, a terjesztésre harmadik személyt kizáró szerzõdést kötni tisztességtelen. A copyright helyére copyleft kerül. A magas és népszerû kultúra helyébe ingyenes és fizetõs kultúra lép."
Gépszöveg
Magyarországon van egy könyvkiadó, amely kizárólag hálózati szövegek kiadásával és forgalmazásával foglalkozik. Ez a cég a Gépeskönyv Kft., amely a BIÖP melletti "szilíciumvölgyben" dolgozik, vezetõje - Tóth Tünde utódaként - Mesterházi Gábor.
A Gépeskönyv 1997-ben alakult, s valószínûleg a világ elsõ internetes könyvkiadója. Mindig is abból élt, hogy ingyen adta kiadványait; CD-t soha nem készített. A kft. termékére persze más vevõ nincs, csak az állam. Mesterházi Gábor mégis tiltakozik, amikor "állami támogatásról" beszélnek. A kiadó inkább úgy mûködik, mint egy fegyvergyár. Nem állami támogatásból él, noha kizárólag az államnak vagy az uniónak adja el termékeit. "A fogyasztó irányába szolgáltatunk - magyarázza Mesterházi Gábor -, de a terméket az államnak adjuk el." A kiadó most a zenei és a kortárs szépirodalmi mûvek kiadása iránt érdeklõdik. "Az internetes ingyenkultúra jó közeg a számunkra - így Mesterházi -, de a Gépeskönyvnek mint tanszék melletti high-tech mikrovállalatnak csak addig van létjogosultsága, amíg eredeti megoldásokkal tud elõállni."
A Gépeskönyv Kft.-nek nem jelentenek ugyan konkurenciát a papíron, hagyományos könyv alakban megjelenõ összkiadások és kritikai kiadások, a szakmai szempontok önkényes figyelmen kívül hagyásán azonban õk is fölháborodnak. Az Osiris Kiadó népszerûsítõ kiadásaival más utat jár. Sorozata a magyar klasszikusok kiadásának teljességére törekszik ugyan, de a szerzõi szándék elvét nem érvényesíti módszeresen. Ettõl függetlenül az Osiris klasszikus kiadásai a mai napig hiánypótlók. Domokos Mátyás, az Osiris Kiadó magyar klasszikusok sorozatszerkesztõje szerint "akkor lehet a sajtó alá rendezést jól elvégezni, ha a szöveggondozó az életmûalakulás-történet mellett a személyes sors, a világnézet és a korviszonyok ismeretével is rendelkezik".
Kritikai József Attila
Stoll Béla, a filológia "nagy öregje" inkább az újítók közé tartozik. Jövõre jelenik meg az általa sajtó alá rendezett, új szemléletû József Attila kritikai kiadás. A változtatás okait Stoll Béla a következõképpen foglalta össze: "József Attila rengeteget írta le, másolta saját verseit, s ekkor mindig alakított a szövegeken. Ráadásul a legutóbbi kritikai kiadás 1984-ben jelent meg, azóta pedig számos új versváltozat elõkerült. A jövõre megjelenõ kötetben változik a versek idõrendje, a töredékeknek nevezett szövegeket pedig, amikbõl József Attilánál nagyon sok van, beillesztettem az idõrendbe. Ugyanis nagyon sok töredék valójában nem is töredék, hanem azt lehet róluk mondani, hogy négysorosak vagy egysorosak. Például: >>Irgalom édesanyám, mama nézd, jaj, kész ez a vers is!Ha az átlagolvasó mégis maga szeretné eldönteni, hogy õt inkább a klasszikus, a szerzõ által elgondolt kötetkompozíció vagy a sajtó alá rendezõ esztétikai ítélete és szempontja érdekli, akkor talál segítséget a tájékozódásához. Az MTA I. osztályának textológiai bizottsága megállapított egy kritériumrendszert, amely a szerzõi szándék rekonstruálása mellett tette le a voksát. Azok a kiadók, akik elfogadják ezt a kritériumrendszert, kiadványaikban a bizottság hitelesítõ pecsétjét szerepeltetik. A szándék nemessége mellett abban biztosak lehetünk, hogy rövid távon ettõl a védjegytõl sem várható a piac átláthatósága, de az sem, hogy az eladott példányszámok hirtelen megemelkedjenek.
Czifrik Balázs
Források: Szörényi László, Delfinárium - filológiai groteszkek; Horváth Iván elõadása, http://magyar-irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/hi.htm, régebben: Magyarok Bábelben, Szeged, 2000
Kritikus számok és kiadók
Magyarországon kritikai kiadással az Argumentum, az Akadémiai, a Balassi és az Universitas kiadók foglalkoznak. Az Akadémiai Kiadó jóval kisebb mértékben, mint egykoron. Állandó, egyazon kiadóhoz kapcsolódó sorozatokról - kevés kivételtõl eltekintve - általában nem beszélhetünk. A Jókai és a Mikszáth kritikai kiadás kötetei különbözõ kiadóknál jelennek meg, igaz, a kiadók megõrzik a korábbi kötetek arculatát és tipográfiáját. Az elõbb említett kivételek közé sorolható a Balassi Kiadónál megjelenõ RMKT (Régi magyar költõk tára), az Argumentum Kiadó gondozásában napvilágot látó RMDE (Régi magyar drámai emlékek) és az Universitas Kiadóhoz kötõdõ Kölcsey és Pázmány kritikai kiadás.
Egy 1200 oldalas kritikai kiadás kb. 3 200 000 Ft-ba kerül. A kiadók igyekeznek ezt a költséget teljes mértékben állami forrásból fedezni, persze ez nem mindig sikerül. A fenti összeg magában foglal minden költséget. A sajtó alá rendezõ, a lektor és a szerkesztõ együttes honoráriuma hozzávetõlegesen az összes költség egyharmadát teszi ki. Ne feledjük azonban, hogy egy kritikai kiadás minimum három, de olykor öt-hat év alatt készül el. Idén a textológiai bizottság kiharcolta, hogy a kritikai kiadásokra a Nemzeti Kulturális Alapítvány különítsen el anyagi forrást. A bizottság javaslata évi 30 millió forint volt, amely összeg végezetül 10 millióra apadt. Ez nagyjából öt kötet támogatására elég. Ahhoz, hogy a kritikai kiadásokat a nyomdakész kéziratok elkészülte után hosszabb várakozások nélkül lehessen megjelentetni, évente minimum 20-25 millió forint kellene.
Az egyes kötetek 3-400 példányban jelennek meg, ez a darabszám egy-másfél év alatt fogy el. A kiadói tapasztalatok szerint ha ezen idõn belül nincs keletje a köteteknek, akkor már soha nem lehet eladni õket, és a kiadó ráfizetését növelik.
Kirívó példa volt az Ady kritikai sorozat, mert egy-egy kötet ötszáz példányban jelent meg, persze felesleges volt a megemelt példányszám, mert háromszázat is alig tudtak eladni belõle.
A kiadók 3500-4000 Ft körül árazzák be a kritikai kiadásokat, de ebbõl eladás esetén azonnal lejön az 5 százalékos áfa és az átlagosan 43 százalékos terjesztõi jutalék.
A népszerûsítõ összkiadások életmûvenként 1500 példányban jelennek meg, szemben a rendszerváltás elõtti több tíz ezres nagyságrenddel.
