Ezzel venné rá őt, hogy a szabadlábra helyezéséhez járuljon hozzá panasza visszavonásával (Iránban így megy ez), de a hitelező nem bízik benne, nem fogadja el a fele pénzt. Erre az adósban felébred a lelkiismeret, és felhívást tesz közzé, meg akarja találni az elvesztett dukátok jogos tulajdonosát. E nemes gesztussal beláthatatlan folyamatokat indít el. Előbb erkölcsi példakép lesz, mint becsületes megtaláló, majd állításait igazolni nem tudó, gyanús ügyeskedő, végül megalázott, becsületétől megfosztott bűnöző – mások szemében, akik előbb mind-mind kihasználják a bármilyen segítséget hálásan fogadó férfit (a sztorit csak egészen aprócskát úgy igazítva, hogy nekik is jusson a reflektorfényből), azután elállnak mellőle (amikor ezek a kiigazított részletek ellentmondásba kerülnek egymással), végül pedig mindenki menti a bőrét, még jobban letaposva a jóhiszemű lúzert. Ám az ördög ezúttal is a részletekben rejlik.
Ha úgy vesszük, a film elemelt filozófiai traktátus, elmélkedés – nem is csak az igazság, hanem – a becsület, a lelkiismeret, a tisztesség mibenlétéről. Az író-rendező végig termékeny bizonytalanságban tartja a film nézőjét – nem a történtek, hanem a történések valóságos, még az aktorok számára sem feltétlenül tudatosított mozgatórugói felől. Az világos, hogy a börtön vezetésének miért jön jól a becsületes elítélt, aki a saját (már kissé manipulált) története mellett a börtönben folyó nevelőmunka nagyszerűségét is demonstrálja a tévében (elterelvén a figyelmet a valójában rettenetes viszonyokról és egy rab ezektől nem független öngyilkosságáról). Az ügyet felkaroló, és a szabadulást kiharcolandó gyűjtést kezdeményező emberjogi szervezet esetében is szerepet játszik a presztízs növelése, hiszen segítő akcióik más esetekben is ország-világ előtt prezentált performance-ok. S a gyanú bennünk, nézőkben is erősödik, hogy valójában mégsem csak a tisztesség és becsület vezérelte ezt a ránézésre csupa alázat és szerénység jóembert. Hogy van itt valami számítás ebben a látványosan kommunikált megigazulásban. Felmerül a kérdés: jó cselekedet-e a jó cselekedet, ha nem önmagáért történik, hanem esetleg önző megfontolások is állnak mögötte? Igazság-e az igazság, ha érvényesülése érdekében egyetlen elemét is megváltoztatjuk? Becsület-e a becsület, ha az érdek egyetlenegy, jelentéktelennek látszó döntést is befolyásol? Hovatovább az is megkérdőjeleződik, hogy történt-e itt bármilyen jó cselekedet? A megkerült táskát átvevő, majd nyomtalanul eltűnő asszony nem volt-e maga is egy jóhiszeműséggel visszaélő csaló? Az egyetlen, véleményét következetesen vállaló embernek végül a hitelező bizonyul (valójában kezes, akinek állnia kellett a főhős felelőtlenül felvett hitelét), aki a tönkrement életét kéri számon minden fórumon, ahol felróják neki vélelmezett szívtelenségét (ugyan miért nem engedi el az adósságot, hogy ez az áldott jó ember szabadulhasson).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
