Ezekkel a mondatokkal indult majd’ harminc éve, 1996-ban Farkas Zsolt monográfiája a szerzőről. Mindezt nemcsak azért érdemes felidézni, mert Farkas jelentős munkája ma is alapvető segédanyaga a Kukorelly-líra iránt érdeklődő olvasóknak, hanem elsősorban azért, mert az élet megélése – „Még nem halt meg” –, illetve a közelítő elmúlás biztos tudata – „De meg fog” –, együtt határozza meg a legutóbbi alkotói időszak verseit (is).
A személyiség, az én integritása nemcsak a költészetben, hanem egy általános életstratégia szintjén is a Kukorelly-féle program központi kérdése. (A közelmúltban a Litera úgynevezett Proust-kérdőívének egyik kérdésére, „Ha meghalna, és egy személy vagy egy dolog formájában térne vissza, ki/mi lenne az?”, ez volt Kukorelly válasza: „Így, ahogy vagyok, nem lehet?”) Ennek megfelelően e költészet olvasói a kezdetektől egy olyan játéktérbe lépnek be, amelyben a civil én és a költői én nem különül el egymástól, mint ahogy a költői nyelv sem hántja le magáról a hétköznapi megszólalás sallangjait: éppen ellenkezőleg, ezeket forgatja be az egyes versek mondataiba úgy, hogy az egyszerre lesz meghökkentően keresetlen, de egyszerre mélyen átesztétizált is. Megint csak Farkast idézve: „Az irodalmon-inneni irodalmon-túlivá válik. Egy autentikus [én] jut nyelvhez. Sőt, én. Ami persze túlzás: én soha nem tudnám magam így kifejezni.”
Habár az elmúlt tíz évben nyolc kötettel is jelentkezett Kukorelly, ha csupán a lírát nézzük, egy jóval megfontoltabb építkezést figyelhetünk meg. Tízévente jött elő a szerző új verseskötettel (2010-ben a Mennyit hibázok, te úristen, azt megelőzően pedig 2001-ben a Kicsit majd kevesebbet járkálok jelent meg.) Az ezredforduló előtti időkben a líra aránya jóval dominánsabb volt az életművön belül. Hozzá kell tenni, hogy a mostani kötet és az azt megelőző között egy afféle lírai opus magnum is kijött, mégpedig 2014-ben a több mint 400 oldalas mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes kötet. Az életmű újragondolása, sőt, bizonyos értelemben újrarendezése és – ahogy a cím is sugallja – végiggondolása, javítgatása, abban a kötetben látványosan ment végbe. Ugyanakkor a Kukorelly-líra egyik legfeltűnőbb sajátossága éppen az, hogy nincs lezárva, sem tematikai, sem retorikai értelemben, és hasonlóképpen az egész oeuvre nyitottságához, az egyes szövegek is a ki-, vagyis megnyitás, illetve a nyitva hagyás poétikai gesztusaival játszanak. Éppen úgy, ahogyan az összegyűjtött versek kiadása sem zárt le egy (nagy) alkotói korszakot – hiszen nem befejezni, hanem (újra) működésbe hozni akarta az életmű egészét –, a gyűjteményes kötet utáni első verseskötet, vagyis a most megjelent Istenem, ne romolj sem nyit új szakaszt a pályán. Folytatja, amit lehet, és számot vet azzal, amit nem lehet folytatni, miközben erősen azon van, hogy bármi be tudjon lépni továbbra is a vers játékterébe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
