Tévésorozat

Egy amerikai Nizzában

Örökre eltűnt

Kritika

Harlan Coben amerikai krimiírót eddig is a tenyerükön hordozták az égiek. Nagyjából 70 millió példányt adtak el könnyen és gyorsan fogyasztható regényeiből, több mint 40 nyelvre lefordítva.

Fordulatos, magukat olvastató szövegei szinte kívánkoznak a vászonra/képernyőre, az épp most tetőző minisorozatláz pedig szinte törvényszerűen talált rá, hiszen ami az irodalomban az egyszer olvasható, könnyed ponyvának felel meg, az a streamingszolgáltóknak is kapóra jön. Az író 2018-ban öt évre szóló szerződést kötött a Netflixszel, ennek keretében 14 művét adaptálják nemzetközi alkotógárdával, Coben pedig közelről felügyelheti a munkát. Az idegent a britek, Az ártatlant a spanyolok, Az erdőt pedig a lengyelek ültették képernyőre. A leg­újabb francia darab pedig a szerző Örökre eltűnt című regényét dolgozza fel.

A harmincas Guillaume-mal (Finnegan Oldfield) nem túl kedves az élet: tíz éve a barátnőjét és az imádott bátyját (Nicolas Duvauchelle) is megölték ugyanazon a végzetes éjszakán. A trauma nyomot hagy a férfin, de már épp rendeződnének a dolgai: szociális munkásként küldetésében örömöt lel, és jelenlegi barátnőjével, Judithtal (Nailia Harzoune) is harmonikus a viszonya. Ám mintha megismétlődne korábbi pokoljárása, amikor anyja temetése után a nő hirtelen eltűnik. Guillaume volt barátnője húgával (a Nyersből ismert Garance Marillier kettős szerepben) és főnökével, Dacóval (Guillaume Gouix) ered Judith nyomába, de nyomozása során egyre sötétebb titkok bukkannak a felszínre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.