Háy János regénye a regényírásról szól, és szinte minden fejezetben új szereplők, többnyire jelenkorunk típusfigurái lépnek színre a maguk hétköznapi történeteivel. Egy idő után el is ejti őket az elbeszélő. De olykor – ironikus megjegyzések kíséretében: „nem tehetjük ezt meg vele” – újra beleszólhatnak a narratíva alakulásába. Addig jó ez, amíg ki nem fullad, és öncélúvá nem válik.
A fülszöveg szerint a könyvnek „nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük maga az elbeszélő és persze egy csomó aranyos kis háziállat is”. Az önreflexió gyakori elbeszélői eljárás, az állatszereplőkre történő utalást marketingfogásként értelmezhetjük, az emberiségre vonatkozó allúzió pedig a regény metaforikus jelentéseinek, tropikus vonzatainak felfejtését könnyíti meg, noha maga a törzsszöveg is – mint afféle posztmodern utáni „poszt prózában” – igen sok konkrét közlést tartalmaz erre vonatkozóan. Hogy mi viszi tovább a narrációt? Az, hogy „a történetek követik egymást, adják át a stafétát újabb történeteknek. (…) Ahogyan a szülők adják át a gyereket egymásnak…” A hátsó borítón kiemelt idézet is a befogadónak szánt instrukció: „Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni…”
A szöveg áradó és magával ragadó, könnyen el lehet veszni benne. Megpróbálhatunk cédulázni, de hamar feladjuk. Nem sokra jutunk vele. Mint Tolnai Ottó regényeiben (amilyen a Szeméremékszerek-trilógia is), a kiismerhetetlenségig sorjáznak a szereplők: az elhagyott feleség, a történelemtanár – nem mellesleg felszarvazott férj –, aki utálja a munkáját, a magyartanár, aki meghalt, az író, aki nem megy el a temetésére, a csélcsap jógaedző, az idős szerelmes és a sokkal fiatalabb szerető, swingerező házaspárok, az idősödő színésznő, aki azt hiszi, senki sem kíváncsi már rá, a rajongó, aki hiába szeretné, hogy észrevegye. Idősek, betegek, alkoholisták, depressziósak, megcsalják őket és maguk is félrelépnek. De nem infaustusok, mint Tolnai szereplői, T. Olivér, Regény Misu és a többiek, hanem magasan képzett, többnyire középosztálybeli, budai emberek. Annyiban azért rokonai Tolnai hőseinek, hogy ők is, mint amazok, „írják a regényt”, behozzák, olykor mondják is, mesélik is saját boldogtalanságtörténetüket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
