Könyv

Boldogtalanság, gyere haza

Háy János: Boldog boldogtalan

Kritika

Ahogy egy kritikusa is megjegyezte, „van, akinek ez idegesítő”. Igen, lehet zavaró az író „kalandozó” beszédmódja, ahogy belekezd egy mondatba, majd abban egy újabbat generál, csak mert más téma jutott eszébe; vagy ahogy letér a megkezdett csapásról, hogy aztán oldalakkal később térjen vissza hozzá.

Háy János regénye a regényírásról szól, és szinte minden fejezetben új szereplők, többnyire jelenkorunk típusfigurái lépnek színre a maguk hétköznapi történeteivel. Egy idő után el is ejti őket az elbeszélő. De olykor – ironikus megjegyzések kíséretében: „nem tehetjük ezt meg vele” – újra beleszólhatnak a narratíva alakulásába. Addig jó ez, amíg ki nem fullad, és öncélúvá nem válik.

A fülszöveg szerint a könyvnek „nyolcmil­liárd ember a szereplője, köztük maga az elbeszélő és persze egy csomó aranyos kis háziállat is”. Az önreflexió gyakori elbeszélői eljárás, az állatszereplőkre történő utalást marketingfogásként értelmezhetjük, az emberiségre vonatkozó allúzió pedig a regény metaforikus jelentéseinek, tropikus vonzatainak felfejtését könnyíti meg, noha maga a törzsszöveg is – mint afféle posztmodern utáni „poszt prózában” – igen sok konkrét közlést tartalmaz erre vonatkozóan. Hogy mi viszi tovább a narrációt? Az, hogy „a történetek követik egymást, adják át a stafétát újabb történeteknek. (…) Ahogyan a szülők adják át a gyereket egymásnak…” A hátsó borítón kiemelt idézet is a befogadónak szánt instrukció: „Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni…”

A szöveg áradó és magával ragadó, könnyen el lehet veszni benne. Megpróbálhatunk cédulázni, de hamar feladjuk. Nem sokra jutunk vele. Mint Tolnai Ottó regényeiben (amilyen a Szeméremékszerek-trilógia is), a kiismerhetetlenségig sorjáznak a szereplők: az elhagyott feleség, a történelemtanár – nem mellesleg felszarvazott férj –, aki utálja a munkáját, a magyartanár, aki meghalt, az író, aki nem megy el a temetésére, a csélcsap jógaedző, az idős szerelmes és a sokkal fiatalabb szerető, swingerező házaspárok, az idősödő színésznő, aki azt hiszi, senki sem kíváncsi már rá, a rajongó, aki hiába szeretné, hogy észrevegye. Idősek, betegek, alkoholisták, depressziósak, megcsalják őket és maguk is félrelépnek. De nem infaustusok, mint Tolnai szereplői, T. Olivér, Regény Misu és a többiek, hanem magasan képzett, többnyire középosztálybeli, budai emberek. Annyiban azért rokonai Tolnai hőseinek, hogy ők is, mint amazok, „írják a regényt”, behozzák, olykor mondják is, mesélik is saját boldogtalanságtörténetüket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.