Az 1971-ben készült alkotást ugyanis azért nézték meg nagy számban a magyar emberek, mert dugtak benne. Jó, nem úgy, mint a pornófilmekben (ki látott akkor még olyat?), de eljátszották, s a filmes nagy átlagnál kétségtelenül többször villantak fel benne genitáliák is – ráadásul mindkét nem részéről. S ennyi már elég volt ahhoz, hogy a filmet csak egyetlen vetítőhelyen, az akkoriban (s tán ma is) extrémnek számító este fél 11-es kezdéssel vetítsék, hetente kétszer-háromszor – kilenc éven keresztül. A jegyeket sem úgy árusították, mint a többi moziban, háromnapos elővétellel, hanem úgy, mint a színházakban, egy kijelölt napon a következő hónapra, természetesen égig ért a sor, de legalább az Astoriáig, melynek persze a szeme sem rebbent, látott ő már ilyet, konkrétan 1968 júliusában, amikor a Puskin bemutatta korának egyik tipikus amerikai B filmjét, a motrozós’ alzsánerből, a Halálfejeseket (Born Losers, 1967). Emez viszont olyannyira nem volt kilenc évig műsoron, hogy pár hét elteltével be is tiltották az erőszakos jelenetei miatt. Mindegy, ennek aztán semmi köze az itt tárgyaltakhoz, különben is, a betiltás után a Magyar Néphadsereg bevonult Csehszlovákiába, ahol éppenséggel a magyarlakta területeken akadt valami elintéznivalója.
Pasolini persze fontos nekünk, hiszen ha egy 14. századi holmit igyekszik valaki beadni a modern közönségnek, akkor a közvetítő nyelv eltalálása perdöntő próbatétel (s ebből a szempontból a több mint ötvenéves korkülönbség a film és az itt tárgyalt tévésorozat között piszlicsáré tétel). S e téren nincs oka pirulásra a Netflix aktuális vállalkozóinak. Kathleen Jordan nem sokat vacakolt: a régi útjára lépett, de rendesen beletette az innen-onnan (jobb s kevésbé izgalmasabb) helyekről összeszedett magáét is. Burleszket alkotott, némi extrával.
Hiszen a nehéz életű itáliai költő, Pier Paolo Pasolini is burleszket csinált Boccaccio művéből, amelyben eleve adott volt a hajlandóság az ilyesmire, bár akkoriban nyilván nem használták túl sűrűn ezt a kifejezést. A burleszk nem művészet vagy nem magasművészet, seggbe rúgják egymást benne a csókák, aztán elüti őket egy leomló felhőkarcoló, de olyan erővel, hogy alig győzik leporolni magukat a nagy csattanás után. Hogy Pasolini esetében mennyire volt tudatos választás a műfaj, vagy mennyire írta ilyenné magát a vers, az éppenséggel lehet kérdéses, az mindenesetre tény, hogy már a szereplőválogatásról hazazavarták azokat a kandidánsokat, akiknek kettőnél több ép foga volt, de a beismerés, aláírással, anyja nevével csak a következő film, a Canterbury mesék kezdetén történt meg, amikor is a majsztró Chaplinnek beöltöztetve küldte pályára fő kedvencét, Ninetto Davolit. S lám, a burleszk kitűnően működik magasművészetként is. De nem attól, hogy ráfogjuk, hogy az lenne. Chaplin, Buster Keaton egekbe emelése ugyan jogos, de az értelmiségi lelkiismeret-furdalás jellegzetes terméke: ciki burleszket nézni (krimit olvasni s a többi), mondjuk rá, hogy nem is az, és kész. Pasolininél nem így történik: a vers írja a költőt, mint ahogy ez a legnagyobbakkal sűrűn megesik, nyilván.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
