A múlt fogságában

Látszólag minden erre predesztinálta: harcos kiállása a II. világháború után a szovjet megszállás árnyékában kibontakozó kommunista önkényuralom ellen, letartóztatása, a vizsgálati fogságban elszenvedett tortúra és a koncepciós perbéli elítéltetése egyaránt az antikommunista ellenállás szimbólumává tehette. Ráadásul ott volt még a nevezetes 1956. november 3-i szózata, majd a rá következő napon kezdődő 15 évnyi (idővel egyértelműen önkéntes) száműzetése a budapesti amerikai követségen. Ebben a kenetteljes kontextusban komoly hullámokat vetett, amikor Ungváry Krisztián előbb egy vitacikkben, majd előadásaiban is felvetette: valami nem stimmel.

Az A Mindszenty-mítosz a címének megfelelően polemikus munka: Ungváry bevallottan a bálványdöntés szándékával próbálja újraértelmezni az egyházi pályafutását még Pehm Józsefként (zalaegerszegi plébános, pornói apát, majd pápai prelátus) kezdő Mindszenty pályaképét. Nem egy újabb részletes biográfiát akart letenni az asztalra: arra ott van Balogh Margit rendkívül alapos, többkötetes Mindszenty-életrajza, amelyre Ungváry is sok ponton hivatkozik. És egy alapos Mindszenty-életrajz a kritikus olvasás után kapásból kiadja azokat a pontokat, ahol distinkciót kell tenni az egykor elvállalt szereptől – már ha valaki őszintén elkötelezett a polgári jogegyenlőség, a joguralom, vagy az egyház és állam szerepének törvényben is rögzített elválasztása mellett. Márpedig Pehm József – s Ungváry meggyőzően érvel emellett könyvében is – nem volt túl nagy barátja a felekezetek békés egymás mellett élésének sem: az általa irányított Zalamegyei Újság rendre (és egészen 1944-ig!) kitűnt fulmináns zsidóellenességével; jellemző példa, hogy a lap még az 1919. augusztusi–szeptemberi, számos halálos áldozatot követelő tapolcai és diszeli pogrom után is az áldozathibáztatást találta a legmegfelelőbb magatartásnak. Pehm-Mindszenty a protestáns egyházakkal szemben is néha egészen kisszerű türelmetlenséget mutatott, ráadásul agresszív sovén nacionalizmusának is hangot adott, amikor az 1941-es ideiglenes visszacsatolás után derekas részt vállalt az amúgy majdnem színhorvát Muraköz végeredményben sikertelen magyarosításában.

Egyházi karrierje aztán a második világháború végén ívelt fel. Így lett 1944 tavaszán, már Mindszentyként veszprémi püspök (akinek embermentő érdemei a könyvben felhozott bizonyítékok alapján legalábbis megkérdőjelezhetők), majd 1945. március végén, amikor még zajlottak a harcok a nyugati határszélen, a cukorbajban elhunyt Serédi Jusztinián esztergomi érsek, bíboros utódja. Ezen a ponton a legélesebb Ungváry kritikája: szerinte a merő anakronizmusként magát következetesen hercegprímásnak, illetve az ország első zászlósurának tituláló Mindszenty személyében egy arra alkalmatlan ember került az esztergomi érsek pozíciójába.

Ráadásul, ha el is fogadjuk, hogy elvi okokból ellenezte az államszocializmus kiépítését, akkor sem tudunk mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a legélesebben éppen a kommunisták befolyását kormányzati vagy ellenzéki pozícióból fékezni próbáló kisgazdákat, vagy éppen a Barankovics-párti vezetőket támadta. Mindszenty sorsa, a saját maga, számos kortársa, no meg a kultuszt építő utókor által is mártíriumként felfogott fogsága tükrében mindenképpen provokatívnak tűnik a kérdés: vajon lehetett volna jobb kimenetele a katolikus egyház és a már kiépülésekor is erőszakos kommunista pártállam viadalának? Annyit Ungváry is elismer, hogy a kommunista hatalomátvétel akkor is megtörtént volna, ha Mindszenty nem akadályozza az ellenzéki erők összefogását, illetve enged legalább azon egyházi személyeknek (a könyv itt mindenekelőtt Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita szerzeteseket említi), akik taktikusabb megközelítésre, valamiféle modus vivendi kialakítására ösztönözték. Utóbbi magatartás, és erre Ungváry is több példát hoz, még a Rákosi-időkben is némi védelmet tudott biztosítani (például korábbi ellenzékieknek). Ezzel szemben még bíborosi kinevezésének korábbi támogatói is úgy vélték, hogy a régi s talán tényleg elmúlásra érett Magyarországot nem lehetett volna ennyire gyökeresen felszámolni, ha Mindszenty nem ragaszkodik csökönyösen a múlthoz.

Ez azután még hatványozottabban kerül elő a bíboros nagykövetségi „tisztes fogsága” (1956–1971) idején, amikor minden kapcsolatát elveszítette a magyar katolikus egyházzal, s úgy tűnik, a valósággal is. Ez a helyzet a legkényelmesebb éppen a kommunista hatalom számára volt, amely így tudta a szinte teljes (a kelet-közép-európai régióban is példátlan) engedelmességig törni a vezető nélkül maradt katolikus hierarchiát. Mire pedig maga a Vatikán is megelégelte ezt a szituációt, sok tekintetben már késő lett; Mindszenty helyére már jellemző módon a pártvezetés által is támogatott jelölt (ráadásul Mindszenty egykori kispapja, Lékai László) került.

A szerzőtől megszokott módon remek stílusban megírt, gondolatébresztő, vitákat gerjesztő könyv nyomán talán érthetővé válik az is, hogyan maradhatott ilyen példátlanul, egészségtelenül szoros összekapcsoltságban a magyar állam és a katolikus egyház, mely összeborulás, úgy tűnik, éppen napjaink neokeresztény kurzusában teljesedik ki.