Tévésorozat

A régi és az új

Jeen-yuhs – Kanye-trilógia

  • SzSz
  • 2022. március 9.

Kritika

Hetente albumok százai jelennek meg, amióta pedig a hiphop az új rock, úgy néz ki, mintha minden második fiatal a rappelésben keresné a boldogulást – azonban ha Kanye West kiad egy lemezt, az még mindig hatalmas hírrel és még nagyobb eladásokkal jár.

Sőt: úgy néz ki, hogy bármit csinál, az címlapokra kerül, hiszen a világ egyik legismertebb zenészének számít. Ő pedig tesz is arról, hogy az emberek róla beszéljenek: az egyik számában nemes egyszerűséggel Istennek nevezi magát, vagy épp felszalad a színpadra és kiveszi a Grammy-díjat Taylor Swift kezéből, mert szerinte nem neki kellett volna nyernie.

West elképesztő egójával és problémás személyiségével mindenki tisztában van – amíg viszont ontotta magából a slágereket és a remek albumokat, mindenki elfogadta viselkedését, hiszen a zsenik már csak ilyenek… Az elmúlt években azonban lemezei már inkább csak a megjelenés körülményei vagy az azt övező Twitter-vihar miatt számítottak érdekesnek a kritikusok szerint. A balhék tehát csak addig elfogadhatók, amíg kiemelkedő teljesítmény is társul hozzájuk, vagy csak akkor vagyunk hajlandók a teljesítményére figyelni, amíg West át nem lép bizonyos határokat (pl. Trump támogatása, a feketék rabszolgaságának relativizálása, indulása az elnökségért)? Kanye West épp az ilyen kérdések miatt napjaink egyik legizgalmasabb popkulturális jelensége, a Jeen-yuhs pedig soha nem látott közelségbe hozza őt. A szűk fókusz miatt azonban a belterjességet nem sikerült elkerülni: azoknak nyújt igazi élvezetet a sorozat, akik ismerik Kanye West életét és munkásságát is.

A háromrészes, négy és fél órás dokumentumfilm-sorozat egyik fő célja annak bemutatása, hogy a rapper az egykori, csillogó szemű, feltörekvő zseniből hogyan változott kiszámíthatatlan, érzékeny kvázi őrültté, aki az elmúlt heteket például azzal töltötte, hogy hadjáratot indított exe új barátja ellen. A 2014-es Sráckor egyik legnagyobb truvája az volt, hogy 11 évig forgatták – a Kanye-trilógia 20 évig készült. A mögötte álló Coodie 2002-ben döntötte el, hogy műsorvezetői munkáját otthagyva a zenész mellé szegődik, hogy filmet készítsen felemelkedéséről; végül nem csak ezt, de átalakulását is megörökítette.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.