Rádió

Akarat és képzet

Tudományos podcast a vidékiségről

Kritika

Némiképp zavarba ejtő, hogy a magyar nép egyik örök sorskérdését (vagy kedvenc gumicsontját), hogy mi a különbség város és vidék, népi és urbánus, vagy mondjuk polgár és paraszt (ma már nem létező kategóriák, tegyük hozzá gyorsan) között, éppen egy (újabb) kétharmaddal megnyert választás hozta ismét divatba.

De hát szegény ember vízzel főz, az efféle okozatok mögött ott vannak az okok is, ott kell bujkálniuk valahol a szép magyar felszín alatt. Így vagy úgy, de az április 3. óta hangos és látványos rácsodálkozást (hogy hát úristen, mi megy ott lent), és az erre jövő reakciókat (kedves körút körüli szellemi elit, jó reggelt) még fél év elteltével is nyögjük. És hát eléggé elvetemült naivitás volna azt gondolni, hogy valaha is meghaladjuk, vagy ne adj’ isten, meg is értjük majd ezt az egész patologikus dichotómiát. A „le kell menni vidékre” című felbuzdulás ugyan ideológiai-politikai értelemben már azelőtt kifulladt, hogy bárki valóban nekiindult volna, és nyomában inkább csak valamiféle apátia maradt, meg a rettegés, hogy 2024-ig még inkább le- és elszakad, aminek pont sem le, sem el nem kéne.

Innen nézve is üdítő, hogy a majdnem tízmillió vidékkutató országában szót kapnak olykor a tényleges vidékkutatók is. A Magyar Tudományos Akadémiáról leszervezett Eötvös Loránd Kutatási Hálózat égisze alatt működő Társadalomtudományi Kutatóközpont A véleményeken túl című házi podcast csatornájának legutóbbi epizódja valami efféle mutatványra tett – sikeres – kísérletet. A sorozat címe önmagában is egy kisebb (és elegánsan visszafogott) provokációnak tűnik: még hogy a véleményeken túl! Hiszen ebben a valóság utáni valóságban és társadalom utáni társadalomban, amelyben élni van szerencsénk, az egyik legközkeletűbb vélekedés éppen az, hogy csak vélemények vannak. A Covid ennek az állatorvosi lova volt: a tudományos magyarázatokra és megoldási javaslatokra tett legyintés (az is csak egy vélemény!) szubkultúrákat, társadalmi csoportokat, politikai pártokat is teremteni képes erővé vált. Amikor tehát az MTA, akarom mondani, ELKH tudósai azt állítják, van, ami a véleményeken túl van, az lényegében a korszellemmel száll vakmerően szembe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.