Amit a fény feltár

Olga Tokarczuk: Jakub könyvei

„Beszél itt valaki lengyelül?”, kérdezi kétségbeesetten Elżbieta Druż­backa költő, amikor a sáros podóliai kisváros, Rohatyn főutcáján eltörik úrnője, Kossakowska várnagyné kocsijának a rúdja. Benedykt Chmielowski atya, a kissé kopott reverendát viselő plébános siet a hölgyek segítségére. 1752-t írunk, s ez lesz az egyik első állomása ennek a birodalmakon, vallásokon, kultúrákon átívelő nagyszabású történelmi regénynek, amelynek egy zsidó szekta, a frankisták és vezetőjük, Jakub Frank históriája áll a középpontjában.

E kisvárosban és a környéken élnek a mű szereplői: Frank később formálódó mozgalmának magvát alkotó zsidó családok, Frank krónikásai, hívei és a polgárosodó zsidó értelmiség. Egy-egy határozott vonással megrajzolt, emlékezetes portré villan fel: zsidóké, lengyeleké. Ahogyan majd kiderül, Kossakowska – aki segíti Frankékat a szekta katolizálásában – az egyik kulcsszereplője a történet lengyel földön játszódó részének, a szerény külsejű Chmielowski atya pedig nem más, mint az első lengyel enciklopédista, Az új Athén című mű szerzője. Az atya Drużbackával folytatott levelezése a korabeli művelődés alapkérdéseit érinti, ekként annak a regény expozíciójából kibontakozó plasztikus korrajznak a része, amely a vidéki lengyel élet, a falvak, nemesi udvarházak és püspöki paloták világát hozza közel az olvasóhoz.

Megszabadulni minden szabálytól

Ez a ma Nyugat-Ukrajnához tartozó, örmények, ruszinok, lengyelek, ukránok, zsidók lakta, vallási, kulturális és nemzetiségi szempontból egyaránt tarka képet mutató vidék az udvarházak és kastélyok mellett az ijesztő mélyszegénység világa: a zsidók sárral tapasztott kunyhókban élnek, piszkosak, toprongyosak. Asszonyaikat és lányaikat a kozák őrjáratok, Bogdan Hmelnyickij pogromjai után száz évvel is a természeti csapások kikerülhetetlenségével erőszakolják meg, ha pedig katonáik kíséretében nemesek térnek be kocsmáikba, fizetség nélkül vedelik a vodkát. A rituális vérvád bármikor elővehető velük szemben, és elő is veszik, elég egy erőszakos halált szenvedett gyerek holtteste, máris kész az ítélet: környékbeli zsidók tucatjait rángatják ki házukból, összefogdossák, megkínozzák, lefejezik őket. Merő cinizmus ebben a helyzetben a „Polonia est paradisus Iudeorum” fennkölt jelmondata. Sorsuk csak annyiban könnyebb a mindennapi robot alatt jobbágysorban tengődő parasztokénál, hogy szabadon járhatnak-kelhetnek. Elnyomás, erőszak, intolerancia, sötétség uralja a feudális nemesi köztársaságot: a Tokarczuk regényéből kibontakozó országkép élesen elüt Sienkiewicz romantikus történelmi regényeinek gimnáziumi tankönyvekben kanonizált Lengyelország-képétől. (Nem is maradt el ennek okán a nagy nemzeti felháborodás, az írónő hazaárulózása.)

Ez a társadalmi háttere a 18. század közepén is intenzív messiásvárásnak, nem véletlen, hogy évtizedekkel halála után továbbra is terjednek a szmirnai Sabbataj Cvi (1626–1676) tanai. Cvi a misztikus 1666-os évre prófétált világvégét, közeli megváltást ígérve a zsidóknak, és sokáig élt tovább az a mondása is, hogy amióta ő eljött, azóta más a világ arca. „A régi törvények már nem érvényesek, a parancsolatok (…) értelmüket vesztették.” Termékeny talajra hullottak hát az 1755-ben Podóliába érkező, a szmirnai mester követőjeként fellépő Jakub Frank kinyilatkoztatásai.

 

Fotó: Europress Fotóügynökség