Könyv

Átlépni az ajtót

Caleb Azumah Nelson: Kis világok

  • Pálos György
  • 2024. augusztus 21.

Kritika

Egy fekete közösség hagyományos zenés-táncos istentiszteletén járunk, ahol a zenének, a mozgásnak és a táncnak kiemelt szerep jut.

„Mivel a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg, abszolút érthető, hogy miután a fénylő fekete kezek áhítatra emelkedtek, és a pásztor imára hívott bennünket, a gyülekezetet, hagytuk, hogy az ima teret nyerjen… Látom apámat elöl a gyülekezet tagjai között, szabadon, lazán csapong, hadonászik. Zsebkendőt lenget, mintha fáklya lenne, hogy itt vagyok” – kezdi a történetét a regény narrátora, Stephen, a középiskolai tanulmányait befejező dél-londoni fiú. Gondosan megválogatott motívumai és megfigyelései kijelölik a regény fősodrát, tematikáját.

Egy fekete közösség hagyományos zenés-táncos istentiszteletén járunk, ahol a zenének, a mozgásnak és a táncnak kiemelt szerep jut. A Kis világok minden pillanatát átjárja a zene, konkrét zeneszámokat nevez meg a szerző, a bluestól a free jazzen át az ismertebb fekete előadókig. A tánc Stephen és közössége számára kifejezi mindazt, ami szavakkal nehezen elmondható: az istenit, a szublimáltat, a közösségi érzést, a vágyakozást, a szeretetet, a szabadságot. Vagyis Stephen, a tizenéves gimnazista olyan fogalmakat, érzéseket ír le idézőjelek és ironikus felhangok nélkül, amelyeket a kortárs írótársai mereven eltartanak maguktól. A mesélő a ritmusban él, a zene extázisában, de képes kívülről is láttatni a szituációkat: az apját is megfigyeli, aki lazán csapong, hadonászik. E kettős mesélői pozíció végig kitart: egyszerre intim és reflektív.

Stephen és bátyja Raymond, másodgenerációs bevándorló fiatalok, szüleik az ő korukban hagyták el az egykori brit gyarmatot, a napfényes Ghána tengerpartját, hogy szerencsét próbáljanak a hűvös-esős londoni forgatagban. A gyerekek már az angliai életformában szocializálódtak, de apa és anya egzisztenciateremtő héroszok, akik mindent egy lapra tesznek fel: lemondanak a családi hátterükről, a tengerről, a megszokott tájról és a jellegzetes ízekről, hogy szerencsét próbáljanak az idegenben, hogy a gyerekeik többre vihessék. Stephen azonban, szemben Raymonddal, aki jól teljesít, és komoly kompromisszumok árán egy lépcsővel feljebb lép a társadalmi ranglétrán, nem képes megfelelni ennek az elvárásnak. Stephen elveszettnek, magányosnak éli meg a középiskola utáni éveit, a barátok és a zene hiányát. Feladja a harcot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.