„Mivel a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg, abszolút érthető, hogy miután a fénylő fekete kezek áhítatra emelkedtek, és a pásztor imára hívott bennünket, a gyülekezetet, hagytuk, hogy az ima teret nyerjen… Látom apámat elöl a gyülekezet tagjai között, szabadon, lazán csapong, hadonászik. Zsebkendőt lenget, mintha fáklya lenne, hogy itt vagyok” – kezdi a történetét a regény narrátora, Stephen, a középiskolai tanulmányait befejező dél-londoni fiú. Gondosan megválogatott motívumai és megfigyelései kijelölik a regény fősodrát, tematikáját.
Egy fekete közösség hagyományos zenés-táncos istentiszteletén járunk, ahol a zenének, a mozgásnak és a táncnak kiemelt szerep jut. A Kis világok minden pillanatát átjárja a zene, konkrét zeneszámokat nevez meg a szerző, a bluestól a free jazzen át az ismertebb fekete előadókig. A tánc Stephen és közössége számára kifejezi mindazt, ami szavakkal nehezen elmondható: az istenit, a szublimáltat, a közösségi érzést, a vágyakozást, a szeretetet, a szabadságot. Vagyis Stephen, a tizenéves gimnazista olyan fogalmakat, érzéseket ír le idézőjelek és ironikus felhangok nélkül, amelyeket a kortárs írótársai mereven eltartanak maguktól. A mesélő a ritmusban él, a zene extázisában, de képes kívülről is láttatni a szituációkat: az apját is megfigyeli, aki lazán csapong, hadonászik. E kettős mesélői pozíció végig kitart: egyszerre intim és reflektív.
Stephen és bátyja Raymond, másodgenerációs bevándorló fiatalok, szüleik az ő korukban hagyták el az egykori brit gyarmatot, a napfényes Ghána tengerpartját, hogy szerencsét próbáljanak a hűvös-esős londoni forgatagban. A gyerekek már az angliai életformában szocializálódtak, de apa és anya egzisztenciateremtő héroszok, akik mindent egy lapra tesznek fel: lemondanak a családi hátterükről, a tengerről, a megszokott tájról és a jellegzetes ízekről, hogy szerencsét próbáljanak az idegenben, hogy a gyerekeik többre vihessék. Stephen azonban, szemben Raymonddal, aki jól teljesít, és komoly kompromisszumok árán egy lépcsővel feljebb lép a társadalmi ranglétrán, nem képes megfelelni ennek az elvárásnak. Stephen elveszettnek, magányosnak éli meg a középiskola utáni éveit, a barátok és a zene hiányát. Feladja a harcot.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
