Ha az egy kéz ujjain is megszámlálható, felerészben ráadásul kimondottan rövid recenziók ismeretében egyáltalán beszélhetünk visszatérő motívumról, akkor ennek a visszhangtalanságnak már a Hajnal Géza (Tiszatáj online), Zelei Dávid (Jelenkor) és Pálos György (ÉS) általi puszta regisztrálása is feltűnő. A könyv körüli csendről csak Bombitz Attila Messziről, tárgyszerűen címmel a Műútban megjelent írása – az eddigi legalaposabb kritika – nem tesz említést.
A regényírót a legtöbb olvasó alighanem a német irodalom fordítójaként és kutatójaként, illetve a kortárs magyar próza fontos és kitartó kritikusaként ismeri. De Bergmanról és Antonioniról fiatalon írt kismonográfiája is abban a Szemtől szemben című sorozatban jelent meg, amelyre sok egykori, ma ötven feletti filmklubtag még mindig jól emlékezhet. Györffynek köszönhetjük A per és A Buddenbrook ház új fordítását is – ugyancsak érthetetlen, hogy ezek a könyvek, az olyan klasszikusok, mint Szophoklész, Dante, Shakespeare, Csehov, Tolsztoj, Camus vagy Salinger többnyire komoly figyelmet kiváltó új fordításai alapján e tekintetben akár aranynak is nevezhető korban hogyan maradhattak megint csak ennyire észrevétlenek.
Ugyanez mondható el Györffy Miklós első regényéről, A férfikor nyaráról is, igaz, az ezt övező csendet valamelyest magyarázza a megjelenés 1987-es dátuma. A megújuló modern magyar próza ekkor, a Sátántangó megjelenése után két, a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve után pedig egy évvel ért sikerei csúcsára: az irodalmi élet vakfoltjára eshetett ez a Kádár-rendszer kellős közepén játszódó, nyelvi ínyencségekkel nem kecsegtető, bár érdekes vágásokkal és sajátos időkezeléssel dolgozó, generációs – az azoknak az éveknek meglehetősen elkoptatott kifejezésével élve „nagy generációs” – regény.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
