Dokumentumfilm

Tündöklés és tündöklés

Faye

  • 2024. augusztus 21.

Kritika

Kabos Gyula, a harmincas–negyvenes évek legnépszerűbb magyar komikusa még önmaga szerint is igen unalmas ember volt a magánéletben.

Anthony Hopkins, napjaink egyik legjelentősebb és leg(el)ismertebb színésze azzal küldte vissza a kiadónak az önéletrajzára felvett előleget, hogy nem talál semmi említésre méltó fordulatot az életé­ben a szerepein kívül, de azokról már írtak mások. Faye Dunaway, a pályafutása fontos szerepeit (Bonnie és Clyde, Kínai negyed, Hálózat) a hatvanas–hetvenes években játszó Oscar-díjas színésznő viszont tartja magát, és szokványosnak mondható (na jó, egy filmsztárnak szokványos) karrierjét annyira érdekfeszítőnek, hogy leüljön a kamera elé, és elmondja a százszor hallott történetet az amerikai álom (a siker) beteljesüléséről, a szereplés utáni vágyakozástól a befutásig, tündöklésig, a (tényleg) megérdemelt elismerésekig.

Bár a film elején megemlítik néhány szóban közismerten nehéz természetét (a Dunaway-nél nem jelentéktelenebb Bette Davis konkrétan egymillió dollárért sem lett volna hajlandó újra dolgozni vele), de csak azért, hogy mindjárt az igényességére tereljék a szót a tehetségéről áradozó barátai: a virágcsokornak öltözött Sharon Stone egyenesen zseninek nevezi őt (ha majd róla készül egy hasonló portréfilm, Dunaway bizonyára viszonozza a bókot). Megtudunk tudni nem érdemes részleteket a filmekről, amelyekben szerepelt (Polański egy tahó volt; Sidney Lumet tudta, mit akar; Frank Perry meg nem), házasságokról, szerelmekről (Mastroianni is megvolt), mert elmondják, meg látjuk archív filmeken, fotókon (a középpontban első férje, a celebfotós Terry O’Neill híres képével, amely az Oscar-gála másnapján készült a frissen díjazott művésznőről, úszómedencéje előtt, lábánál az eseményről szalagcímekben tudósító újságokkal). Ám ennél fontosabb az a – bizonyára szándékolatlanul megjelenő – közeg, amelyben egy-egy ilyen karrier kibontakozni tud. Az az egészségtelenül belterjes világ, amelyik – köszönhetően a bulvármédia egyáltalán nem áldásos tevékenységének – bármennyire is szem előtt látszik lenni, egészen más, mint ami a publikum számára hozzáférhető.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.