Benne járunk az őszben, a tizedik osztályban, a főszereplő Aida belső világában. Miközben körülötte zajlanak a hétköznapok a kamaszkor tipikus problémáival, izgalmaival és frusztrációival, Aida időnként úgy szól ki a közönséghez, mintha már beérkezett filmrendezőként adna interjút. Használati utasításnak is érezhetjük, amikor arról beszél, hogy örül, ha a filmjében a narráció ellenében a hangulatot méltatják, mert számára ez a fontos. A Nem félünk a sötétbenről is elmondható valami hasonló, a történet kevésbé lényeges. De ha a cselekmény íve egy-két ponton rozogábbnak érződik is, a rendező és az alkotók által megteremtett atmoszféra már önmagában bőven érvényt szerez az előadásnak.
Már maga a rendező és Gajda Anna által jegyzett szöveg is erőteljes. Otthonosan nyomasztó refrénként ismétlődnek a külvárosi járat félfiktív megállónevei, Aida pedig azt a listát mantrázza, amelyet az élet jó dolgairól írt saját magának: őszillat, szellemidézés, az elalvás előtti pillanatok, alvás. Hatásosak az átütő hangulatok létrehozásában a látvány egyedi apróságai is, a fények és az árnyjáték, a vetítésben a valós idejű firkák, a tanórai anyag és a belső asszociációk keveredése, a tárgyak szokatlan használatának, funkcióváltásainak meghökkentő humora. Mindezt a hangok, zajok, zene és koreográfia teszi teljessé, Kun Bálint nagyrészt instrumentális zenét szerzett, de a Carson Coma dalai is a helyükön vannak. Az előadás előhívja a saját iskola- és buszélményeinket, az alig történések szövetét, a bömbölő zenéjű bulik üvöltő magánbeszélgetéseit, az álmodozásokat és fantáziákat, a depresszió észrevétlen, fokozatos kisodródását és a kamaszkor örökös kialvatlanságában az elbambulások és bealvások sajátos logikáját, relatív időélményét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
