A hatalmával visszaélő perverz producer – nem falu bikája, csak maszturbáns szatír – gyomorforgató története nem csak az Egyesült Államokat és nem csak a filmipart rázta meg, de globális következményei lettek. Az esetre frissiben reflektáló, és egy (meg nem nevezett) filmes potentát alig leplezett visszaéléseit, mint a rendszer működésének szerves részét képező, elfogadott vagy elviselt szelekciós mechanizmust leleplező Az asszisztens (Kitty Green, 2019) kényelmetlenül mélyre ment, nem is jelölték egyetlen Oscarra sem az akkori év kábé legjobb filmjét. Ez a jelenlegi jóval fogyaszthatóbb produktum.
Aki szaftos részletekre számít, csalódni fog, ez a film (megint) arról az elégszer el nem mondható közhelyről szól, hogy milyen jól működik a sajtó, ha szabad, s hogy az igazság felkutatása és felmutatása mennyire fontos egy egészséges társadalmi közeg kialakításához. Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) oknyomozó újságírókat, ill. a New York Times szerkesztőit követjük, akik elkötelezik magukat az ügy felgöngyölítése, a szexuális bűncselekményeit az érinthetetlenek nyugalmával újra és újra elkövető, kéretlen közeledésének visszautasítását karrierek, életek tönkretételével megtorló filmmogul leleplezése mellett. Hívások százait kell lefolytatni, nem szívesen kinyíló ajtókon bekopogtatni, lelki sebeikből soha fel nem épülő, hallgatásra kötelezett nők szívét megnyitni, családi titkok napvilágra kerülésének romboló hatását mérlegelni, jogi következményeket felmérni, fenyegetőzést és konkrét megfigyeltetést elviselni, kudarccal szembenézni. Évekig ezzel kelni és feküdni, éjszaka sem nyugodni, a saját családi életet is próbára tenni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
